A kaliforniai From Hell egy két nagylemezzel rendelkező négyes. A 2010-ben útjára indított banda diszkografiájában más jellegű kiadványt nem is találunk. Az első album 2014-ben jelent meg Ascent from Hell címmel, ezt követi a Rats & Ravens. A demózás a tagok előéletének ismeretében nem véletlenül maradt ki, a csapatban ugyanis kipróbált veteránok sorát találjuk. Basszusgitáron az ex-Vicious Rumors zenész, Stephen Goodwin muzsikál, a dobok mögött a korábbi Blind Illusion tag, Wes Andersont találjuk. A legnagyobb név azonban Steve Smyth gitáros, akit én a Nevermore révén, Jeff Loomis oldalán ismertem meg, de rövidebb időszakokra feltűnt egyebek mellett a Testament, a Forbidden, a Dragonland és Vicious Rumors soraiban is. A zenekar élén pedig egy karizmatikus kiállású másik Anderson áll, akiről nincs információm, hogy a doboshoz fűzi-e családi kötelék. A tekintélyt parancsoló megjelenésű George Anderson neve a legkevésbé ismert a színtéren, de ő is a többiekkel azonos generációt képvisel.
A Rats & Ravens Aleister Sinn gitáros-énekes elmondása szerint: „Olyan rémtörténetek antológiája, melyeknek története a 13. század közepén játszódik, valahol Kelet-Európában. Egy boszorkány elrabolja egy falu összes gyermekét, hogy áldozatot hozván a testükkel, megidézze a holtakat és az élősködők istenét. A patkányok segítségével újra életre kelti a halottakat, akiket Liliumnak nevez el.„
Egy sejtelmes akusztikus gitáros introval kezdődő lemez a Steve Smyth-től megszokott nyakatekert riffekbe megy át, melyről a Nevermore „The Politics of Ecstasy” lemeze jutott eszembe. A legváratlanabb helyen elnyomott szólók, az emberre nehezedő ólomsúlyú riffek szintén a seattle-i óriásokat idézik. (Egyébként az egész lemezre a megfontolt tempók jellemzők, nem igazán értem, hogy a metal-archives miért sorolja őket a thrash/death kategóriába.) Az énekhangon kívül ugyanis a From Hell – szerintem – minden ízében US power metalt tálal fel. Annak viszont egy szélsőségesebb formulájáról van szó a San Franciscoban üzemelő zenekar esetében. A sebesebb tempók és egyúttal a hagyományos énektémák először a negyedik tételben, a The Witch-ben tűnnek fel, de ezek a teljes korong ismeretében csak rövid kísérleteknek bizonyulnak.
A tíz dalos lemez közel egy óra, tehát a számok többsége kifejtős, nagyobb lélegzetű téma. A legerősebb szerzeménynek a Forest of the Screaming Trees című dalt érzem. Talán ez sikerült a legváltozatosabbra, a sejtelmes és az extrém énekhangok kettősségére felépített szám rendhagyó szerkezetet kapott, Smyth szólói persze ezúttal is a legváratlanabb helyeken bukkannak fel és követelnek maguknak figyelmet. Egyértelműen az ő invenciózus játéka a From Hell legnagyobb erőssége. A tempók terén jobban variálhattak volna, az ötvenöt perces lemezt mintha tempomattal vették volna fel, ügyelve arra, hogy nehogy túllépjék a saját maguknak megengedett sebességhatárt.
Az énektémák esetében is belefért volna több kreativitás, akár az extrémebb hangok szélesebb köréből is meríthettek volna, ha már a dallamos éneket nagy ívben kerülni akarják. Kötözködni viszont nem akarok, mivel Smyth kreativitása így is elviszi a hátán a produkciót. A hangzás rendben van, minden hangszer jól hallható, a basszusgitárt kifejezetten jól eltalálták. Természetesen a Nevermore lábnyomába nem léphet a From Hell, de leginkább a seattle-i csapat rajongóinak figyelmére érdemes a Rats & Ravens.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.