Geezer számomra valahogy mindig a Black Sabbath szürke eminenciása volt. Persze sokat olvastam a zenekarról, így ennél azért árnyaltabb volt a kép, de örülök, hogy Ozzy amúgy roppant szórakoztató memoárjai mellett más szemszögből is megismerhettem a Sabbath sztorit. 

Az Into the Void egy jól megírt, olvasmányos és szórakoztató könyv. Valamiért nekem olyan, mintha a Black Sabbath mindig is létezett volna. Értem ez alatt, hogy meglepő volt olvasni, hogy milyen ismert és klasszikus zenekarok dalai és koncertjei (The Beatles, Stones, Cream, Jethro Tull például) voltak hatással a basszusgitáros hősünkre. Persze a háború utáni angliai élet nehézségei ma már elképzelhetetlennek tűnnek még így közel az 50-hez is, a mai fiataloknak pedig szerintem nagyjából a történelem órán hallottakkal lehetnek egy szinten.

A kis Terence Michael Joseph Butler hetedik gyermek hetedik gyermekeként jött világra 1949. 7. 17-én 7 perccel éjfél előtt. Az élete során a hetes számnak sokszor volt még jelentősége. Nagyjából hétéves kora óta becézik Geezer-nek. A sztori némileg hasonlít egy másik híres angol basszusgitáros nevének kialakulásához. A könyvet azért is érdemes elolvasni, mivel az egészen korai évektől indul. Egy igazi korkép, amiben az egészen korai gyermekkori emlékek, amiknek fontos szerepük volt a későbbiekben: Scamp a kedvenc kutya, ami miatt vegetáriánus lett, az Aston Villa szurkolás, a szigorú katolikus neveltetés, hogy csak néhányat említsek. 

Aztán úgy 9-10 évesen elkezdte érdekelni a zene, s először a skiffle bandák (ez volt a korszak punkzenéje és igazi DIY volt) adtak inspirációt, aminek hatására összebarkácsolta első gitárját. Aztán egyszercsak jött a négy Liverpool-i gombafejű és minden megváltozott. Megalakította első saját bandáját, majd jöttek az első koncertek is, amiken természetesen feldolgozásokkal szórakoztatták a közönséget.  Geezer zenei eszmélése során sok-sok stílussal megismerkedett. a Beatles-en kívül legnagyobb hatással talán Hendrix volt rá, illetve később a hippi mozgalom, a flower power, ami igazán sokáig elkísérte. Már összeállt a klasszikus négyes, amikor még mindig virágos ruhákban járt és lépett fel. A csapat amúgy kezdetben hat taggal Polka Tulk Blues Band néven működött, majd néhány nem túl sikeres, ellenben tapasztalatokkal teli koncert után a Tony Iommi, Bill Ward, Geezer és Ozzy négyes úgy döntött így folytatják. Ehhez új név dukált, így lettek Earth.

Döcögött a szekér, de azért kitartásuk jutalmaként eljutottak a londoni Marquee színpadára, majd 1969-ben már néhány koncertre eljutottak a kontinensre is. Ebben az évben született meg az első daluk, a Wicked World. 

Nagy hatás volt Butler számára egy King Crimson koncert, ami ismét tágította zenei látókörét és a komolyzene felé fordította. Legalábbis egy Gustav Holst szvit alapján jutott el a tritónuszig (diabolus in musica), ami a Black Sabbath c. dalt eredményezte. Aztán szépen lassan beindult a szekér. Igaz, ez korántsem úgy, ahogyan azt ma elképzeljük. Nem ment ez egycsapásra, hiszen sem a lemezek, sem a koncertek promotálása nem ment “gombnyomásra”, ahogy azt az internetkorszak gyermekeinek természetes. 

Azért a sikerek egyik fokmérője az egyre növekvő rajongótábor volt Angliában és a Európában, a rádiós szereplés, illetve az is, hogy a csapatban többen is láttak fantáziát (és pénzt). A zenekar is belátta, hogy Jim Simpsonnal már nem tudnak tovább fejlődni, ráadásul több jelentkező is akadt a menedzseri posztra. Annyira nagy fantáziát látott bennük az amúgy gengszter hírében álló Don Arden is bejelentkezett, ám helyette végül Patrick Meehan lett a befutó. S megkezdődött az Amerikai álom megvalósítása – ahogy azt az egyszerű astoni srácok elképzelték. Természetesen nehezített pálya volt, hiszen Amerikában államonként kellett megvetniük a lábukat, ami az amúgy már két sikeres lemezzel, Európában már kisebb sztárnak számító Black Sabbath-nak váratlan fordulat volt.

Persze volt a sztoriban minden (lemezkészítés, turnék, drogok, gruppik, tagcserék), amit – azt Ozzy és Tony Iommi könyveiből, meg innen-onnan – lehet ugyan ismerni, de Geezer nézőpontja talán egy kicsit személyesebb és emberibb. Mesél a mélypontokról is – mind a zenekar, mind pedig a saját élete kapcsán. A családi életének nehézségeibe is bepillantást nyerhettünk, ráadásul megosztja egy-két spirituális, természetfeletti élményét is, amiket a Sabbath szövegírójaként a dalok alapjaként is felhasznált.

A kötet első felét nagyjából a zenekar első tíz évének krónikája teszi ki, a másodikban pedig a következő 35-40 év van belesűrítve. Annak minden nehézségével, sikerével és élményeivel. Persze voltak nagyon izgalmas tagcserék is, hisz egy frontember váltás sosem egyszerű. Nyilván Ozzy kiszállása nagy érvágás volt, de Dio csatlakozása főnyeremény volt nekik. Persze az egók harca végig kísérte a banda életútját, amit még tetéztek a zeneipari hiénák.

Az idők folyamán többször is közel került az eredeti négyes újraegyesülése, de valahogy mindig meghiúsult, Bill Ward csak néhány állomáson játszott a csapattal. Az 1998-as emlékezetes Kisstadionos koncerten sem ő játszott. Fontos a műben, hogy nyíltan megírja, hogy milyen függőségek jelentettek napi problémákat neki és a zenekarnak, így a pszichotikus szerek, az alkohol mellett a mentális problémák okozta gondok is előkerültek.

A szólókarrierje – számomra legalábbis – nem volt a leglátványosabb, így jó volt erről is olvasni. Persze nyilván sok minden kimaradt, de azért az utolsó lemezüknek (13) és a The End elnevezésű turnénak (aminek hazai állomásán volt szerencsém ott lenni) nagyobb figyelmet szentelt. Az is jó érzés, hogy mennyire hálásan nyilatkozott arról, hogy mennyi zenésznek jelentettek inspirációt.

Egy dolgot hiányolok csupán. Néhány kép szerintem feldobta volna a művet, én legalábbis szeretem, ha vizuálisan is megtámogatják az életrajzokat. Ez persze semmit nem von le a Bus Károly kiváló fordításában, a Helikon kiadó által magas minőségben prezentált könyv értékéből. Ajánlom, hogy olvasás közben hallgassátok az épp aktuális lemezt, más lesz az élmény.

Karácsonyi ajándéknak is kiváló: https://www.libri.hu/konyv/into-the-void–1.html