Genocide Organ
Save Our Slaves

(Tesco Organisation • 1991)

Crissz93

2023. szeptember 2.

0

Pontszám

9

Képzeljünk el egy végletekig megosztott társadalmat, melyet vezetőiknek egy jól felépített, kellően primitív propaganda segítségével sikerült megosztania és uralkodni felette. A primitív szó általában pejoratív értelmezésű kifejezés, ám itt a hatékonyságon van a hangsúly. Az „egyszerű népnek” amely a végletekig ki van szipolyozva a napi 10-12 órás műszakokban már nincs energiája arra, hogy kellően megmunkált, áthallásokkal teli enigmákat, rébuszokat fejtegessen. Egy hatásos jelszó kell. Unalomig ismételve, mindenütt propagálva, hogy még annak is legyen véleménye az adott kérdésről, akit egyébként nem hatna meg a közélet. Ezt a történelem folyamán nem egy karhatalom kihasználta. Ilyen volt az 1960-as évekig az USA társadalmi berendezkedése is. A rasszok szerinti megosztás talán a legnagyobb klasszikus a könyvben. Mindig találni fog nyitott füleket, mind a két oldalon megvan az a bizonyos érzés: máshogy néznek ki, különböznek tőlünk, tartanunk kell a másiktól. Amíg a nép egymással viaskodik fel lehet építeni a titkosszolgálatok és a hadi gépezet irányította mély államot, amely a mai napig köszöni szépen nagyon jól érzi magát. A Genocide Organ 1991-es albuma ezt a témát dolgozza fel, mégpedig egy nagyon absztraktnak mondható, ám annál kifejezőbb módon. Az állatiasságban fogant káosz, a rideg propaganda, az autoriter hatalmak nagy mesemondói ők. Olyan mesék ezek, amelyek mind a mai napig éreztetik hatásukat. A Save Our Slaves a power elektronika egyik alapvetése, amiről érdemes megemlékezni.

Na de ki vagy mi is az a Genocide Organ? Egy 1985-ben alakult formációról van szó, akiknek a kilétét nagyon sokáig teljes rejtély övezte. Erre a rejtélyességre szükségük is van a tagoknak, mivel németek lévén tojáshéjakon kell lépkedniük a különféle társadalompolitikai kérdésekben megfogalmazott véleményeik miatt. A neo-náci, rasszista jelzőket itt is sikerült lejáratni, aminek a legnagyobb oka az, hogy mélyen megvetik a kommunizmus mindenféle ágát. A Harmadik Birodalom és a Ku-Klux Klán gyakori témakörök, de ez már csak olaj a tűzre. A körülöttük lévő hisztire ők csak annyit reagáltak, hogy: „Mi sose azt mondjuk, amire éppen gondolunk. és sosem hisszük el azt, amit mondunk, továbbá ha véletlenül mégis igazat mondanánk, azt olyan sok hazugság alá fogjuk temetni, hogy nehéz legyen rátalálni.” A szélsőbaloldal elítélése és a szélsőjobboldali témakörök előtérbe helyezése stigmaként csapódott le rájuk, ezért nem is túl gyakori a koncertezés. Ha viszont van buli, akkor az általában nagyot szól. Különösen, ha szabadtéren zajlik az esemény és lángra lobbanthatják az összes olyan dolgot, ami kicsit is gyúlékony. A power elektronika, industrial és a noise mesterei ők. Simán mondhatjuk, hogy egyik úttörői ezeknek a stílusoknak.

Egy szélsőségekkel foglalatoskodó brigádnak szélsőségesen is kell hangzania. Nem is maradnak adósaink ilyen téren sem. Fülsiketítő, feszültséggel teli és gyakran hipnotikus az az erősítő kábelektől és elektronikától burjánzó kakofónia, amit előadnak. A Leichenlinie 1989-es debütálása ma már egy klasszikus a zajhalmazokkal teli higanyzúzdák világában. Nem is csoda, hiszen még 30+ év elteltével is aktuális hangzással bír ez a mű. Na de itt és most nem erről az albumról lesz szó, hanem a nem kevésbé zseniális Save Our Slaves van terítéken, mely kevesebb játékidővel éri el ugyanazt a hatást, mint elődje. Egy kompaktabb csomagot kapunk, amely még nagyobb hatékonysággal szennyezi a környezetünket. Véres és értelmetlen dühben fogant erőszak a téma, amelyben a főszereplő a Ku-Klux Kán által uralt amerikai dél, ahol a „niggerrel” egy csapból sem ihatunk, egy WC-t se használhatunk, egy moziba se járhatunk, de még csak egy buszmegállóban sem várakozhatunk. Egy ilyen abszurd időszaknak kellően abszurd háttérzenére van szüksége. Amint elkezdődik a Patria Y Libertad máris benne vagyunk a sűrűjébe. A lemez legintenzívebb tétele fogad minket, mintegy kapuőr, aki azt mondja: „ide csak az léphet be, akinek valóban megvan a megfelelő idegrendszere és befogadókészsége”.

Egyből belefutunk egy pulzáló, fülsiketítő féreglyukba, amely egy másik valóságba taszít minket. Ahogy haladunk előre a káosszal kikövezett úton egyre inkább nő bennünk a feszültség. Ugyanis ebben az áramlatban van egy rosszindulat is. Kifejezetten erőszakos és dühvel teli az a kakofónia, amely ide-oda dobál minket. Ez mindig is a Genocide Organ erőssége volt: dühöt és haragot gerjeszteni az egyszerű hanghullámokból. Ehhez tehetség kell, és ők képesek erre. A háttérben hallható, a hullámhosszokkal szinte egybeolvadó éktelen üvöltések csak tovább fokozzák ezt az izzó hangulatot. Általában a dühkitörések és az autoriter hanghordozásban előadott beszédek között ingadozik az emberi része az előadásnak. Mert itt elsősorban a gép és az áram az úr, amit nem is szabad humanizálni. Ez a bő 11 perces massza felér egy figyelmeztetéssel: nincs kímélet, csak a féktelen frekvenciák járnak haláltáncot a lelkünkben. Monotonnak távolról sem lehet nevezni a dolgot, mivel állandó mozgásban vannak a különféle pulzálások, amiket az elektronika borzalmasan idegenné és gépiessé tesz.

Ha épp ésszel valahogy négykézláb kikecmergünk ebből a labirintusból, akkor a Death With Dignity vár ránk a másik oldalon. Egy távolról érkező, kifejezetten kopottasan éteri hang az, ami megragadhatja a figyelmünket, miközben a háttérben nagyban zajlik az ipar. Bizony ez az a tétel, ahol az industrial kapja a legnagyobb szerepet, de itt ne egy Fear Factory vagy NIN tételre gondoljunk. Sokkal minimalistább koncepciót képzeljünk magunk elé, ami az ürességre helyezni a hangsúlyt. Akikre hat a már a bevezetőben emlegetett propaganda, azok általában ingerszegény, szürke életet élnek, amely sokkal inkább hasonlít egy végtelenített körforgásnak, amelyben csak léteznek az alanyok. Csak a biológiai szükségletek maradtak emberi mivoltukból. A monoton stagnálás megtestesítője ez a tétel. A Kill Useless Nations egyszer csak véget vet ennek és a kábelekben futó áram búgása marad. Hirtelen megjelenik egy szenvedélyes, régi rádiókat idéző hangminőségű gyűlöletbeszéd. Ahogy azt már említettem a Genocide Organ mestere az ilyesfajta tálalású kiállásoknak. Beleéléssel, szenvedéllyel és gyűlölettel teli ez a felszólalás, amely az adó. A vevők pedig mi lennénk. Akinek nyíltak a receptorai, az inni fogja a szavakat. Márpedig egy végtelenül kizsigerelt, lebutított társadalom miért ne inná azokat?

A Violent Coordinating Commitee visszavisz minket a lassan örvénylő ipari zajok világába, ahol az ember alkotta elektronika az úr. Annak minden búgásával, kóboráramával és veszélyével együtt. A sikolyokat imitáló kicsapódás, akár egy napkitörés azonnal hatást generál és megbolygatja az állóvizet. Sose enged minket pihenni, újabb és újabb csóvákkal adja tudtunkra jelenlétét. A lappangó gyűlölet állandó főszereplő ebben a tételben is. Az I Want James Meredith kifejezetten baljóslatú, mélyről jövő hangjegyei azonnal felkeltik a figyelmet. Hipnotizáló a háttérben megbúvó ütem, hátborzongató a felette kísértetként kóválygó sötét dallam. Horror filmek tökéletes kísérőzenéje lehetne. Végül érkezik a finálé, ami nálam mindig is a lemez gyenge pontja lesz. A John Birch Society a kor videó játékait megidéző midi zenéje, amelyre rá lett keverve a közepesen recsegős, kissé modorosnak is mondható vokálra egyszerűen nem illik nálam a képbe. Sose tudtam magamban elhelyezni ezt a finálét és ez most sem sikerült igazán. Az az embertelen hangulat, amit sikerült teremteni az előző tételekben itt felvizesedik. Ez egyike azon lemezeknek, ami a magamfajta szadista állatoknak keserű szájízt hagy a végén. Ennek ellenére Ronald Freiser, D. A. X., Doc M. Riot klasszikusokat tett le az asztalra, Brigant Moloch és Wilhelm Herich pedig viszi tovább ezt az örökséget. Az idei évi albumuknak is a polcon a helye, de az első három album a zsáner Olümposzán találhatóak. A Leichenlinie, Save Our Slaves és a Mind Control triumvirátusa tökéletes kezdés mindazok számára, akik csak most ismerkednek ezzel a sokszor félreértett, de végtelenül sokat nyújtó zsánerrel.