A Sludgelord Records idén nagyon beindult. Az eddig kiadott három lemez közül, nálam mind betalált. A hazai Wasted Struggle-ről volt is szó itt a Forgácson, a Mireplaner pedig egy rövidke de annál izgalmasabb post metal anyaggal képviseli magát. 7.-én pedig ki jött a Goblinsmoker új anyaga, a zenekar nevéből és a kiadó irányzatából már lehet is követeztetéseket levonni.
Ez a Durham-ből származó hármas fogat 2016-ban kezdte el a tevékenységét. Akkor még duo-ként, Mitch Walker tavaly csatlakozott hozzájuk basszeros posztra, így Adam Kennedy már csak a gitárt és a mikrofont nyüstöli. Calum Young pedig maradt a bőrök mögött. 2018-ban adták ki az első EP-jüket Toad King címmel, ami egy tervezett trilógia első darabja volt. Két évre rá pedig a következő rész, ismét három dallal, ismét huszonpár percben. Alapjáraton egy ilyen lemezt be dobnék az Ep válogatásba, rossznak egyáltalán nem mondanám, de nem is lépi túl az olyan tucat sludge zenekarok szintjét amikkel Dunát lehetne rekeszteni. Viszont van valamije ami kiemeli a tömegből, ami megjegyezhetővé teszi, ez pedig a koncepciója. Hiába nem durrant nagyobbat zeneileg mint a több tucat társa mégis az, hogy a narrációja központjában egy goblin király felemelkedésének története áll, nekem már elég ahhoz kiemelkedjen a mocsárból.
A második rész ott veszi fel a fonalat ahol az előző letette. A varangy király csatába vezeti goblin hadseregét a saját fajtája ellen, miközben a háttérben a sámán sunnyog valamit. Hát nem egy Lear király, de goblinokkal nekem bármit el lehet adni. Zeneileg pedig ugyan ez a helyzet. A Smoked in Darkness elején kapunk egy kis füstös, hangulatos felvezetést, ha már úgy a „smoking lands” uráról hallgatunk egy albumot. Itt tényleg elkap az érzés, hogy a tábor tűz körül üldögélő goblinokkal szívom a harci drogot, készülvén a holnapi nagy csatára. Vagy csak sok volt a zöld tea, ki tudja? Egy biztos ezek után már nincs kegyelem. Itt nincsenek kórusok, szólók vagy hasonló úri dolgok, csak színtiszti rifforgia. Térdig érő riffek hátán, riffeket lóbálva, riffegelnek a csatába ezek a mocskos, kis, erdei élőlények. A többnyire cammogós dalokat, néha egy kis tempó váltással ellensúlyozzák, hogy ne legyen olyan unalmas a hömpölygés. Amikor pedig az ember szeme rávetül a kiválóan megrajzolt borítóra, meg csak egyszerűen elmosolyodik. Nem mindennapi az olyan súlyos sludge/doom lemezt amire azt is rá lehet mondani, hogy jó pofa.
Ez a 26 perc úgy el illan mint a harci főzet gőze a nádtetős kunyhó, hézagos falain át. Sok újdonság nincs benne, bár amit nyújtani akar azt 100%-on teszi. Nem is hiszem, hogy több akar lenni mint ami, nekem színtiszta örömzenélésnek tűnik az egész. Innentől pedig már csak a hallgatón múlik, hogy megtalálja-e magának benne azt a pluszt amitől ki emelkedik számára az arctalan tömegből és tűkön ülve várja a varangy király történetének végét, úgy mint én. Vagy elsüllyed a felejtés mocsarában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Tetszik ez a koncepció, asszem majd este otthon „harci droggal” felvértezve meghallgatom.
Zöld teával is elég ütős, hát még valami komolyabbal 😀