A német Grailknights-ot valamikor 2008-ban ismertem meg, mielőtt egy krakkói Sabaton-koncertre menve láttam, hogy ők lesznek az egyik vendégbanda. Mivel szeretem egy-egy koncert előtt megismerni az elő- és vendégzenekarokat, így meghallgattam, milyen zenét játszanak, valamint az addigi három lemezüket (Alliance-2008, Return to Castle Grailskull-2006, Across the Galaxy-2004). Már ezen albumcímekből sem nehéz kitalálni, hogy milyen tematikák köré épülhetnek a dalok és a lemezek, a különböző színű jelmezek, maskarák, arcfestések, valamint a bandatagok „felvett” nevei/karakternevei (amik, valljuk be, annak ellenére, hogy poén az egész és hozzátartozik a koncepcióhoz, ezért lehet, hogy mókásak, de eléggé megmosolyogtatóak is – nem feltétlen a jó értelemben). Így én ezektől a külsőségektől el is tekintek, vagy legalábbis megpróbálok – és szerintem ha mindenki megpróbálja ezt és csak a zenére koncentrál, úgy sokkalta jobban fog tetszeni.
A zene melodikus, dallamos heavy/power metal, olykor death metalos elemekkel is fűszerezve. Nem rossz az első három lemez sem, de számomra utána jöttek a csapat igazán jó albumai: a 2008-as Alliance után egy viszonylag hosszabb szünet következett, 2014-ben jött csak a folytatás a Calling the Choir képében, ami sokkalta jobban tetszett, mint az első három korong. A Calling the Choir-Now or Nevermore-Morning Dew-Absence of Gravity hibátlan nyitó kvartett bitang erős kezdés és később is vannak a lemezen olyan remek dalok, mint a Sea Song vagy az Anna Lee, de említhetném akár Bonnie Tyler Holding Out for a Hero-jának feldolgozását is. Utána 2018-ban megérkezett a Knightfall, szintén remek, fülbemászó dalokkal (Pumping Iron Power, Cthulhu, March of the Skeletons, Shadow of the Mountain, Laser Raptor 3D vagy éppen a címadó). Idén pedig kiadták a hatodik sorlemezüket, egy nagyon mókás felvezető klip kíséretében, ami a remek Turbo Boost dalra készült néhány Feuerschwanz-tag közreműködésével és zseniálisak benne a Knight Rider-utalások és a zenei betétek felhasználása.
A lemez egyből berobban a lendületes címadó dallal, annak együtt éneklős refrénjével, melyhez egy szintén vicces klip készült Angus McSix (ex-Gloryhammer) vendégeskedésével. Az egyébként megfigyelhető, hogy a lemezeik többsége nagyon erősen indít, mint ahogy most is, a címadó utáni 40509 folytatja a megkezdett lendületet, a harmadik, már említett klipes Turbo Boost pedig ha lehet, még egy kicsit még fokozza is. A Legions of Heroes lassabban indul, de aztán a fasza gitárszóló után beindul a végére, a következő Cybone One mintha az előző lemezről maradt volna le. A hatodik, nagyon szép Lights nótánál végre kicsit belassulunk, hogy aztán újra felpörgessük a tempót az ugyancsak szinte teljes fordulatszámon pörgő Pinball Death Machine-nel. Az ezt követő két dal (POWAA!!!, Gojira) számomra talán a kedvencek a lemezről, a korábbi remek dalok ellenére is. Előbbi refrénjében elhangzik az elmaradhatatlan Battlechoir! rigmus, a dal utolsó két és fél perce pedig úgy ahogy van, fantasztikus, csakúgy, mint gyakorlatilag a teljes Gojira dal. És még itt sem érnek véget a jó számok, a Skyward Thunder Punch szintijátéka szinte magával ragad. Az utolsó, The Holy Grail pedig tökéletes lezárása a lemeznek a váltakozó tempójával és a nagyon jó énekkel, vokálokkal.
A dalokban remek zenei játékot hallhatunk, ízes gitár- és/vagy billentyűszólókkal fűszerezve. A korábbi lemezeken elég sok volt a károgós vokál is, amit most teljes egészében elhagytak, valamint a fentebb említett vendégeskedések mellett mindenképp érdemes még megemlíteni az egy-két dalban fellelhető női vokálos kiegészítést (például a Gojira), ami megdobja ezen dalokat. A lemez hangzása, megszólalása erőteljes, nagyon jó. A borító a koncepcióhoz illő. A 2008-as lengyelországi koncert óta sem láttam a bandát élőben, hazánkban eddig egyszer (2014 Wacken Road Show) jártak, ahol az esemény kapcsán egy rövid programot játszottak csak, így örülnék neki, ha őket is elhívná már valaki Magyarországra (tudom, hogy egy headline koncertre esély nem nagyon van, mivel nagy valószínűséggel alig ismerik őket itthon), de attól még jó lenne.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Azért ez a Power Rangers feeling büntet:) Nem tudnám kézbe venni a korongot röhögés nélkül. Viszont egyértelmű, hogy ez csak poén. A zene sem több újrahasznosított power sablonoknál, de pont a komolyan vehetetlenség teszi szórakoztatóvá egy bizonyos szinten.