Komoly évfordulóhoz érkezett a tavalyi évben a német heavy/power/speed metal egyik úttörőjének, veteránjának, legendájának számító Grave Digger. A banda kereken 40 éves lett és bizony 1980 óta folyamatosan aktívak, ami nagy szó. E neves jubileum alkalmával úgy döntöttek, hogy 20. nagylemezük elkészítésénél visszanyúlnak ahhoz a koncepcióhoz, témához (és lemezhez), ami talán a leginkább ismertté tette őket Európa-szerte (ezzel lehet, hogy nem mindenki fog velem egyetérteni). Így a Tunes of War (1996) és a The Clans Will Rise Again (2010) után trilógiává fejlődött a skót-történelemhez kapcsolódó albumaik száma.
„Kicsit” írnék magáról a bandáról (végighaladva a fontosabb dolgaikon, lemezeiken, tagokon, felállásokon, stb.), bár nem hiszem, hogy bárkinek be kéne mutatnom őket, akik szeretik a heavy/power/speed metalt. 1980-ban alakultak Gladbeckben, az alapító tagok közül ma már csak Chris Boltendahl énekes van a bandában, azóta is töretlenül. Az első „főbb, hosszabb” felállás 3 lemezt „élt” meg: Chris Boltendahl énekes, Peter Masson gitáros, Albert Eckardt dobos, mint állandó tagok és hosszabb-rövidebb ideig maradó basszusgitárosok (Willi Lackmann, C.F. Brank). Így született meg 1984-ben az első nagylemezük, az azóta heavy/power/speed metal alapvetésnek számító Heavy Metal Breakdown, az utána következő Witch Hunter (1985) és az 1986-os War Games. Sok ismerősömnek e 3 lemez jelenti tőlük az etalont. Valóban elvitathatatlan a hatása mindhárom albumnak, ám számomra ezután jött az a „korszak”, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet a banda iránt. Az első 3 lemez után ugyanis tettek két „kitekintőt/kitérőt”, ha lehet így fogalmazni: az egyik, hogy megpróbálkoznak a ’80-as évek közepi dallamosabb, hard rockosabb stílussal a poweresebb/speedesebb dalok helyett, és ennek szellemében 1986-ban Digger néven kiadták a Stronger Than Ever lemezt, amely jóval dallamosabb, hard rockosabb zenét tartalmazott, mint a Grave Digger-lemezek. Szerintem egyáltalán nem lett rossz lemez ez sem, de a rajongók tetszését nem igazán váltotta ki. Ennek eredményeképp ez a projekt nem is folytatódott, és jött a másik „kitekintés”, a Hawaii bandanév és banda megalakulása (1988-1991), amellyel pedig mindössze egy demót rögzítettek (Bottles and Four Coconuts, amivel már elkezdtek visszatérni az eredeti dalokhoz) és e két kiadvány több dalát is újravették a 2015-ös Exhumation-The Early Years nagylemezen, „igazi” Grave Digger-stílusban, hangzással, stb. Egy fontos dolgot még mindenképp meg kell említeni a felállást tekintve: Peter Masson gitárost Uwe Lulis váltotta a Digger megalakulása óta.
1991-ben pedig úgy döntöttek, hogy az eredeti Grave Digger égisze alatt folytatják a zenélést és visszatérnek a hagyományos heavy/power/speed metalhoz. Ennek kapcsán készült el és jött ki 1993-ban a The Reaper lemez (Chris Boltendahl-ének, Uwe Lulis-gitár, Tommi Göttlich-basszusgitár és Jörg Michael-dobok), melyen már érezni lehetett a változást az első 2-3 lemez kevésbé keményebb stílusához képest (és amire a Hawaii demó több dalát is újravették, keményebb hangzást is kaptak). Illetve, ahogy teltek az évek és haladtak ők is a korral, vették egyre keményebbre a zenét. Ám ami ezután jött, az számomra mindmáig az „igazi” Grave Digger (az albumokat és talán a felállást tekintve is), mert olyan lemezek következtek, amikbe szinte lehetetlenség belekötni. Már a Symphony of Death (EP, 1994) is remek volt, de az utána következő Heart of Darkness (1995) – Tunes of War (1996) – Knights of the Cross (1998) – Excalibur (1999) egytől-egyig hibátlan mestermű. És ezen időszakban összeállt egy olyan felállása a csapatnak, akik számomra az „igazi” Grave Digger voltak: Chris Boltendahl-ének, Uwe Lulis-gitár, Tommi Göttlich-basszusgitár és Stefan Arnold-dobok, valamint nem árt megemlíteni még H.P. Katzenburg billentyűst is, aki szintén meghatározó része volt a bandának éveken keresztül. Már nem emlékszem pontosan, de annak idején az MTV Headbanger’s Ball műsorából vagy a Circle of Witches, vagy a Rebellion (The Clans Are Marching) klipjét láttuk először és egyből magával ragadott mindkét szám és a hozzájuk készült zseniális klip (valószínűleg ezért is tekintem én ezt a korszakot és felállást számomra a legmeghatározóbbnak tőlük), az előbbi talán még jobb is, hiába a Rebellion talán a leghíresebb számuk a teljes diszkográfiájukban. Ezen lemezek témái különböző történelmi eseményekhez kapcsolhatók (mint például a már említett skót-történelem, a keresztes háborúk vagy éppen Arthur király legendája).
Időközben Jens Becker váltotta Tommi Göttlichet a basszusgitárosi poszton (a Knights of the Cross lemezen) és aki azóta is a banda basszerosa. Nem mondanám, hogy a banda 40 éves történelme során olyan nagyon sok tagcsere történt volna, de amikor volt, akkor azok úgy gondolom, hogy komolyak voltak. A 2001-es Grave Digger lemezre új gitáros érkezett a bandába, Manni Schmidt váltotta Uwe Lulist, amit azóta is sajnálok (habár Lulis előbb a szintén német Rebellion bandában is jó helyen volt, 2015 óta pedig az Acceptet erősíti, de sajnos sosem lesz első számú gitáros Wolf bandájában-a Diggerben és a Rebellionban legalább az volt, valamint ő producerelte, masterelte, mixelte a lemezeket, amit az Acceptben szintén nem csinálhat). Ebben a felállásban készült a következő 4 lemez (Grave Digger-2001, Rheingold-2003, The Last Supper-2005 és a Liberty or Death-2007), melyek szintén jó albumok, vannak persze jobb momentumok mindegyiken és érdekes téma/koncepcióválasztások.
Mindig is az egyik „védjegye” volt a bandának (Chris Boltendahl karcos, mély, rendkívül egyedi orgánuma mellett, ami mára legalább olyan ikonikussá vált, mint például U.D.O.-é) az egy szólógitáros kiállás (ami annak ellenére brutálisan jól működik, hogy „csak” egy szólógitáros van a bandában, de az összteljesítményen ez mit sem oszt, sem szoroz). A következő, 13. nagylemezükön (Ballads of a Hangman-2009) megpróbálkoztak a kétgitáros-felállással, mikor csatlakozott a bandához Thilo Hermann gitáros. Maga a lemez szerintem egyáltalán nem lett rossz, de valahogy a munka nem ment zökkenőmentesen (ahogy olvastam), főleg a gitárosok és Chris között. Aminek végül az lett az eredménye, hogy mindkét gitáros távozott a csapatból és a következő, 2010-es The Clans Will Rise Again lemeztől kezdve csatlakozott hozzájuk Axel Ritt, aki azóta is a banda gitárosa. Ez a felállás pedig majdnem lehet azt mondani, hogy mind a mai napig aktív (leszámítva, hogy H.P. Katzenburg billentyűs 2014-ben (17 év után), Stefan Arnold pedig 2018-ban (22 év után(!) kiszállt/távozott), legnagyobb bánatomra, utóbbi legalábbis mindenképp.
A The Clans Will Rise Again (2010)-es lemez óta rengeteg helyen olvasom és látom, hogy a Grave Digger is „harmadvirágzását” éli, és gyakorta hasonlítják ebben a tekintetben őket az Accepthez vagy az Overkillhez. Amit valahol meg is értek, a The Clans Will Rise Again számomra az egyik legjobb lemeze a bandának (aminek az első fele gyakorlatilag hibátlan: Intro-Paid in Blood-Hammer of the Scots-Highland Farewell-The Clans Will Rise Again, valami elképesztően brutális első 5 szám, nagyon ritka az ilyen, még náluk is). A 2010-es év végi listám első helyén is végzett holtversenyben az album. Az ezt követő lemezek pedig szintén mind nagyon jók (Clash of the Gods-2012, Return of the Reaper-2014, Exhumation-The Early Years-2015, Healed By Metal-2017 és a The Living Dead-2018). Utóbbiról írnék még pár sort, aminek a koncepciója valamelyest elüt az eddig megszokottaktól, egy The Walking Dead-szerű fantáziavilágban játszódik, ahol a bandatagok játsszák a sorozat/képregény főszereplőit. És nagyon érdekes, hogy a lemez eredeti reklámfotóin és első klipjében is még Stefan Arnold volt ott, mint dobos. Aztán a zenei nézeteltérések miatt úgy döntöttek Chris-szel, hogy 22 év után kiszáll a bandából. Szerintem ez nem volt egy jó döntés, főleg, hogy a helyét az addig billentyűket kezelő Marcus Kniep vette át (akivel láttam azóta egész sok videót és látszódik, hogy egyáltalán nem rossz, de nekem továbbra is hiányérzetem van). Azóta kvartettként működik a banda: Chris Boltendahl ének, Axel Ritt gitár, Jens Becker basszer és Marcus Kniep dobok.
És itt elérkeztünk a tavalyi, 2020-as évhez és a Fields of Blood lemezhez. Itt magához a lemezhez, témához és koncepcióhoz kapcsolódóan már nem írnék sok mindent. Inkább azokat a dolgokat emelném még ki, hogy mitől is jó ez az album (a már említett dolgok mellett). A felépítése olyasmi, mint bármelyik korábbi lemeznek, igaz, leginkább a két skót-történelmi lemezt kell itt most kiemelni. Az Intro (aminek elején máris felcsendül a skót duda, nekem pedig egyből mosoly jött az arcomra és nagyon örülök, hogy a lemez további részében is jelen van a hangszer) után erős kezdés, jóféle teuton power/speed metalos, menetelős trappolás/galoppozás remek, fülbemászó refrénekkel (All for the Kingdom, Lions of the Sea, Freedom). Aztán jön egy lassabb tempójú, málházós dal (The Heart of Scotland) és egy rendkívül szép ballada/duett (a Battle Beast énekesnőjével készült Thousand Tears), ami nagyon emlékeztet a kedvenc balladámra tőlük: The Ballad of Mary-Queen of Scots-főként Doroval előadva.
Utána újra begyorsulunk (Union of the Crown, ami már az elején olyan riffel indul…), majd pedig egy, a bandától kevésbé megszokott dal következik (amire egyébként az előző lemezeken is volt már példa: gondoljunk csak a Zombie Dance-re vagy a Tattooed Riderre), a My Final Fight a kevésbé keményebb, inkább bulizósabb vonalat képviseli az albumon, de azért benne vannak a Digger-sajátosságok és egyébként szintén egy remek nóta. A következő dal ismét egy gyors szerzemény (Gathering of the Clans), ezt követi az egyik klipes nóta, a középtempós, remek Barbarian, ami Vilmos cumberlandi hercegről és a cullodeni csatáról (1746. április 16.) szól, akit az ellenségei csak „The Butchernek” (a mészáros) hívtak, annyira nem kegyelmezett az ellenségeinek, ha kivégzésről volt például szó. Az utolsó előtti, címadó dal egy hosszú lélegzetvételű, tempóváltásokkal és érzelmekkel teli (főleg a vége) tétel, ami nem igazán volt jellemző eddig a banda lemezeire, általában az outro előtti dalok 5-6-7 percesek voltak, ez most több, mint 10 perces, de a 3 perces Requiem for the Fallen instrumentális outroval együtt remek levezetése és befejezése az albumnak.
Mindenképp érdemes még megemlíteni Havancsák Gyula szerepét a banda lemezborítóinak és szövegkönyveinek történetében, aki a 2005-ös The Last Supper óta minden kiadványukon közreműködött, egészen a mostaniig, fantasztikus munkát végezve. Nem tudom, hogy mi történt az új lemez kapcsán, gondolom túlságosan elfoglalt volt Hjules, amit szintén sajnálok (annak ellenére, hogy a mostani lemezborító és szövegkönyv is igazán impozáns).
Eredetileg tavaly egy nagyszabású németországi turné követte volna a lemez megjelenését (május 29.), amit egy Wacken-fesztiválos nagyszínpados, különleges, speciális nagykoncerttel koronáztak volna meg, de sajnos a vírus/járványhelyzet ezt is felülírta. Remélhetőleg jövőre már megvalósulhat majd. Nagyon sajnálom egyébként, hogy eddig mindösszesen egyszer láthattam csak őket élőben (2007-ben a Pecsában, amikor a Therionnal jöttek közös co-headline turnéval, ahol a Sabaton volt az előzenekar és mindhárom koncert zseniális volt), a 2004-es Sziget-fesztiválos bulin sajnos nem voltam ott. Azt pedig még jobban sajnálom, hogy a 2007-es buli óta senki sem akarja őket leszervezni Magyarországra, pedig nem hinném, hogy bármelyik lemezbemutató turnéjukon egy Barba Negrába ne lehetne őket elhozni úgy, hogy az ne legyen annyira veszteséges. Sajnos azt is tudom, hogy 2005 táján volt egy debreceni koncertszervezési eshetőség is, de a bejelentett esemény végül elmaradt az amatőr szervezők hibájából-lehet, hogy ez is közrejátszott/közrejátszik abban, hogy nem feltétlen akarnak ide jönni, bár utána 2 évvel csak eljöttek..érdekes történet ez is. Annyian lennének szerintem rajtuk is, mint a Primal Fearen, akiket többször is elhoztak az utóbbi években.
Akinek tetszettek a korábbi Grave Digger-lemezek, annak ez is kötelező és semmiképp sem mondható rájuk, hogy tucat zenét csinálnának, főleg, hogy ők az egyik banda, akik tulajdonképp megalkották (vagy legalábbis jócskán kivették belőle a saját részüket) ezt a germán heavy/power/speed metal stílust (főként az Accept, Running Wild, Helloween társaságában természetesen).
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Igen jó cikk lett! Bár a HP-ban nem aratott osztatlan sikert, örülök, hogy a banda itt ilyen írással került reflektorfénybe.