Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen képet festene a bolygó, ha egyszerre lenne jelen az ősök által alkotott spiritualitás és a gépek által alkotott rideg, számító mechanika. Mindez egy despotikus, már-már apokaliptikus jövőben játszódna. Tudom, túl sok szabadidőm van, ami valamilyen szinten igaz is, ezért is bombázom most a kedves olvasókat gondolatfingjaim tucatjaival az utóbbi időben, amiket én recenziónak hívok. Visszatérve egy kicsit erre a furcsa világra…mindig is érdekelt, hogy milyen lenne mindennek az aláfestőzenéje? A Haiku Funeral adta meg a kérdésemre a választ, akiket régi ismerősként köszönthetek, ugyanis pályafutásukat már egy ideje követem. Mégpedig pont a ‘forgácsnak köszönhetően. Naga írása nagyon kíváncsivá tett anno és nem bántam meg a randevút. A Nightmare Painting által ismertem meg ezt az őrülettel játszadozó duót. Dimitar Dimitrov (elektronika, billentyűk, vokál) és William Kopecky (basszus, vokál) 2008 megátkozott halloween estéjén kötötte meg vérszerződését, együttműködésük azóta is tart. Már most szeretném leszögezni, hogy hagyományos értelemben vett metal zenére, verze-refrén-verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén dalstruktúrákra ne számítson senki. Noha felbukkan a basszusgitár és a billentyű is az összképben, ezek csupán a nagy kép egy vékony szeletét képezik. Akik az ambient világát vallják magukénak, azoknál sincs garancia, hogy betalál a Drown Their Moons in Blood, bár ők jobb eséllyel indulnak, mint konzervatívabb társaik. A power elektronika, indusztriál és rituális lelkületű éjszakai szörnyetegek azonban a lehető legjobb helyen járnak.
A The Universe Murders Itself avat be minket a Haiku Funeral embertelen és rémálomszerű világába. A beavatást itt szó szerint kell érteni. Az dobok üteme és a háttérben meghúzódó programkódok egyvelege átszellemülésünk első fázisaként szolgálhat. A tömegpusztító fegyverek lelki világával rendelkező Dimitar és William egy transzcendentális szertartást végez el éppen egy olyan elhagyatott, romos gyárban, ahol az embertelen körülmények ellenére még mindig van pár olyan nyomorult lélek, akik megpróbálnak életet lehelni az őket körülvevő környezetbe. Egy hallucinogén, alvás paralízist megidéző érzet lesz úrrá rajtunk, ami azonnal nyakán ragadja azokat, akiknek nyitott az elméjük és a fülük. A Haiku Funeral egy olyan túlvilági lelkületű univerzumot álmodott maga elé, ahol a halált hozó Shiva egyik bolygóról a másikra lépkedve hoz pusztítást. Tűz és halál jár a nyomában, miközben ő maga is különböző tudatmódosító szerek hatása alatt áll. Minden gátlást és visszafogottságot nélkülöző természeténél fogva nem is lassít le, egyre-másra lépked az örök szenvedésre ítéltetett bolygókra, a hatás pedig sehol sem marad el. A The Head of the Innocent One bevezető része a kicsit elvarázsolt, szitár által megküldött hangkép segítségével még inkább megelevenítheti ezt a képet a szemünk előtt.
A totális káosz azonban uralkodókra talált. Dimitar és William sikeresen zabolázza meg a hangrobbanások által okozott lelki megsemmisülést. A hangképeknek formája, struktúrája, arca van. Szilárd halmazállapotúvá teszik, ezáltal az egyszerű halandók számára is sokkal jobban érzékelhetővé válik megátalkodott küldetésük célja. A céljuk nem más, mint az átszellemülés és a végén a teljes megtisztulással járó végső fázis. Embere válogatja, kinél, hogy néz ki ez a végső fázis, de egy biztos: magával ragad az egésznek az idegen hangulata és nem is ereszt minket el, addig amíg le nem jár az 1 órás játékidő. Nem akarja teljesen eltaszítani magától a hallgatót, itt inkább a meggyőzés eszközével él a Haiku Funeral. A már emlegetett szitáron is például olyan melódiákat hallani, amik nagyon könnyen az agyunkba tekerednek, akárcsak egy csalárd kígyó. A szabad szellemű és kliséktől mentes kiadványok terén alig talál legyőzőre a Haiku Funeral, mindig betalálnak az irtózatosan erős személyiséggel rendelkező motívumok, a mélyről, torokból feljövő kántálások fokozzák a misztikus keleti hangulatot. Többször visszatérő elemei ezek a lemeznek és sose válik elcsépeltté. Ez a változatos megvalósításnak és a mindig változó megközelítése miatt van elsősorban. Na és persze a hangulat…heuréka, megvan!
Nagy nehezen meg is találtam a legmegfelelőbb szót a Haiku Funeral albumára: hangulatot áraszt minden másodperce. A szub-trópusi légkör, ami megfullaszt, legyengít majd magáévá tesz az mélyen beivódott ebbe a kis korongba. Nem azt mondom, hogy ezt vasárnap délben az éppen ebédre érkező anyósnak is nyugodtan be lehet tenni, de ha valahol nyitott fülekre talál a Haiku Funeral az mindig kifizetődővé válik a hallgatónak. A tökéletességtől talán csak pár perc választja el a Drown Their Moons in Bloodot, néhol pár perccel tovább tart a rituálé, mint azt szeretném, de ez persze csak az én véleményem. A befogadhatóságnak meg kell lennie, nem csak ennél, de bármelyik Haiku Funeral kiadványnál igaz ez az állítás. Nem leszünk sokan, de akik mégis velünk tartanak az átszellemülés útján, azok könnyen azon kaphatják magukat, hogy egy kerek órán keresztül betépett Shivaként hoznak pusztítást jobb sorsa érdemes univerzumok lakóira.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.