Zseniális a keverése. Egyszerűen orgia hallgatni a tökéletesen elkülönülő hangszereket. A lemez hallgatása során az első 1/3-ban baromi lelkes vagyok, aztán ez folyamatosan apad. Az ének a végére teljesen kifullad és a zene is laposodik. Érzésem szerint, legyenek akármekkora zsenik, nem sikerült hiánytalanul megtölteni tartalommal ezt a bő 1 órányi játékidőt. A másik negatívum, hogy egyre inkább kezdenek a Karnivoolra hasonlítani, azonban szerintem a maga közegében a Karnivool egy magasabb ligában játszik és ez végig bennem motoszkált.

Zseniális lemez! Kicsattanóan ötletes, izgalmas és változatos!

Nem nagyon tudok belekötni. Talán csak a bandanév röhejes kimondva. Annyi baj legyen!

qrvajó kis lemez. Mondjuk az a fajta, amit 2 hétig rommá hallgatok, aztán vagy 2 évig nem fog előkerülni. :)

Nekem ez a vonal nem adja annyira. Lehet egyesek fejemet vennék ezért, de ez meg sem közelíti a One Second zenei, hangszerelési és dalírási színvonalát. Nem feltétlen kell, hogy hörgmorg legyen, meg metáááál, meg keménykedés mindenáron, na! Lehet hogy langyibb volt az említett korszak, meg nem trve, de az biztos, hogy jobb dalokat írtak akkor...

Valamikor 16-17 évesen a világundorom tetőfokán imádtam volna, mert nagyon egyszerű a képlete és nagyon célzottan "dolgozik" a hangulata. Ma viszont már jobbára lepereg rólam ez a fajta direkt és mindennemű zenei, hangulati cizelláltságot nélkülöző fogalmazásmód. Mondhatnám azt is, hogy van annyi véres barázda az arcomon, hogy az ilyen jellegű hatásvadászatnak nem ülök fel, bár kétségtelenül megvan az infantilis bája az önsajnáltatós, szomorkodós blacknek is.

Immolation / Suffocation fanoknak mennyei manna lehet, én csak értékelem, hogy stílusának betonfalain belül ügyesen gründolnak a srácok.

Jó ez az Alter. Epikus, doomos, klasszikus. Mondjuk a gitárhangzás nem tetszik, de ez nem jár fővesztéssel.

Kicsit csalódás. Pedig nagyon vártam. De aztán még a durvább lemez is olyan kis andalgós, csordogálós és a katarzis, a zenei kibontakozás valahogy számról-számra elmarad. Persze profi minden hangja.

Hát ez ilyen rekettyés black.

A legnagyobb pozitívum amit mondani tudok róla az az hogy érdekes és eredeti, és hogy tele van kreatív zenei megoldásokkal. Viszont ez az ének nagyon az agyamra tud menni, ha instrumentális lenne, biztos jobban örülnék neki.

A bandcamp dizájn és a borító majdnem elriasztottak, szerencsére a zenei tartalom rácáfolt a külcsínre. Erős lemez, de én azért nem estem hanyatt tőle.

Egy újabb könyörtelen atmoszférikus black remekmű. Az énekes hangja mar, mint a méreg. Tucatlemezre számítottam, de ez több annál, jóval több.

A Faith No More érdekes jelenség: sokadik hallgatásra esetleg épp az ellenkező reakciót váltja ki az emberből, mint elsőre. Ezúttal sincs másképp. A Superhero-nál még fanyalogtam, miután az összes szám végigment, azt mondam: oké, nem olyan rossz ez. Azóta meghallgattam vagy hússzor, és jelenleg a King For A Day... mellett ez a kedvencem tőlük. Mégis milyen varázslatot űznek ezek?! Úgyhogy welcome back FNM!

Első találkozásom a Paradise Lost-tal, és ahogy nézem lesz mit pótolnom. Ez szerelem volt első hallásra, az az eset, amikor két-három dal után már egyértelmű a tíz pont. Számomra a kör legjobb lemeze.

Ha az előző körben a Peste Noire nem is, de ez biztosan rávett arra, hogy a francia blacket innestől kezdve kerüljem, mint a pestist. A poén-faktor miatt két és fél pont.

Mellébeszélés nélküli, kompromisszummentes, brutális, géppuska-ropogós death metal, minden porcikájában érezhető lelkesedéssel és fanatizmussal elkészítve. Ügyes!

A zene egész jó, az éneklős részeket mellőzhették volna. Szokványos, felejthető lemez, de a Himinbjorg-nál lényegesen jobb.

Tudnom kéne hogy ki ez az Anneke? Mindegy, inkább nem is érdekel...

Még stíluson belül is fájdalmasan középszerű és semmitmondó. Ez a nordikus/viking vonal sosem volt az én világom.

A szakma biztos többre értékeli..

Szerintem elég kevés ezen a lemezen a fogós rész, bár minőségi zene az biztos.

Black metalban ez közel maximális teljesítmény.

Fú, mintha operáról kéne nyilatkonom... ez a zene nekem halmazati büntetés, köbre emelve.

Alapesetben tökre örülnék ennek a vissza a gyökerekhez dolognak, de ez szimplán egy halál-unalmas lemez. :(((((

Nem olyan rossz ám ez...néhol még fel is kaptam a fejem hogy vannak ám itt remek ötletek. Persze nem mindenhol tudja tartani a srác a szintet.

Brutál lélektelen.

Katartikus. Nagyon szeretett volna Quorthon bácsi ilyen szintű zenét összerakni bármikor is....

Ócska, műanyag zene, néhol vérciki hangszeres megoldásokkal és ötletekkel. Ebben a zenei környezetben az ének minősége se jön át.

Pár percekre tud jó lenni, de elég jellegtelen.

Az a helyzet, hogy itt nagyon jó zenészek csináltak nagyon jó zenét, csak nem tudom mennyire szánták ezt a nagyérdeműnek, mert nem egy légkönnyű felvonás ez a zenekar életében. - Ezt egyébként az album hossza is a messzemenőkig igazolja. - Amúgy kis mennyiségben fogyasztva szórakoztató. :)

A stílus híveinek biztosan keresve sem kell ennél jobb album. - Azért ha a srácok egy kis speed-et "toltak" volna a szervezetükbe ezekből a témákból iszonyatosan jó kis brutal death nóták születhettek volna. - Így csak... doom-ig értek. :)

Kezdem érteni, hogy direkt csináljátok... Ezek a balalajkaművészek lágy darázs illetve méhzümmögéssel operálnak. Hangulat van, zenei érték ... Döntse el ki ki maga. Trve méhészek! Gyülekező! Új dongó érkezett a kaptárba. :P

Huh, sokat gondolkoztam rajta. Végül ez lett belőle. A név magáért beszél, a teljesítmény nem. - Ráadásul néhol alig akartam felismerni Mike Patton hangját. Ezért az albumért azért felesleges volt 18 évet várnunk. - Begyepesedett és savanyodott vén szar vagyok, szóval maradok a The Real Thing-nél.

Jó kis album ez. Ráadásul a tiszta hangoknál kicsit meg is hal az ember... (Csendes magányomban el is morzsolok egy feltörő könnyet.)

Ez mi volt ez?! :O

Jaj de jó, hogy itt nincsenek djent meg death-core hatások, csak vegytiszta death. - Lehet nem váltja meg a világot, de pofánb@sz.

Annyira nem lepett meg. Igazából nem mutat egységes produkciót a zenekar... de akinek ez tetszik, lelke rajta. - Persze ettől még rossznak sem mondanám. Fene se tudja, hogy van ez. Szerethető, csak hát itt nagyszakállú, szörösmellkasú északi nípek zenélnek, vagy mi. :D

Bajban vagyok, mert tetszik is meg nem is. - Vagy egy kicsit mintha határozatlan lennék?! - Minden esetre ez egy vérprofi produkció, s az arányok is nagyon jól eltaláltak. Anneke van Giersbergen pedig rohadtul beérett... Aki másképp' gondolja, szarjon sünt. :P Egy dolog zavar, ez a hollandus vircsaft... - Vizsgákhoz amúgy szódával és whiskyvel elmegy. :) - U.i.: Határozott vagyok: Tetszik, s vállalom, hogy műanyag zenét hallgatok. :P

Pogánymetálban van jobb, rosszabb nála. :) - Hosszútávon azért kicsit fárasztó. - Kis adagokban fogyasztva elég jó az újrahallgathatósági indexe. :)

Eddig nem ismertem őket, de az ilyen zenétől gyomorrontásom lesz. Se a hangzás, se az énekhang, de főleg ezek az összevissza témák nekem nem mondanak semmit.

A többi doom lemezhez képest van egy különleges hangulata ami nagyon tetszett. Az énekes hangja is fasza. Mondjuk az utolsó I'm Climbing-ben ritka idegesítő az a magas hang. Azt már nem hallgatom meg oxt jónapot. Ezért nem vonok le pontot. Így marad egy tökéletes 45 perc.

Ez kedvemre való zene volt, viszont az énekhang lehetett volna valamivel jobb is.

A '80-as években a thrash korszakban is csak röhögtem(kínomban) a Real Thing-en. Rap meg metal. Ugyan már.Az Anthrax is azóta lett gagyi a szememben. De ez is csak egy lóxar lemez lett. Semmi nincs itt ami miatt zenét hallgatok. Fogjuk rá, hogy az itt szereplő Anneke-s prüntyögésnél egy ponttal jobb.

Annak idején a Draconian Times lemezzel véget ért a barátságunk, de a Faith Divides Us...lemez óta jóban lettünk megint. Ez az új lemez meg úgy jó ahogy van. Negatívumot nem tudnék írni.

Amatőr az igaz. De a lényeg, hogy maximálisan tudok azonosulni a szerzővel. A zenehallgatás lényege számomra ez. Bármilyen formában adja elő.

Kiváló lemez, baxott jó szólókkal. Ritka manapság az ilyen death lemez. Ha '91-ben jelenik meg biztos almaszószos lett volna a gatyám. De 2015-ben is diszkrét csíkot hagy a gatya ilyen lemez hallatán.

Nekem ebben a stílusban ez a hangzás túl polírozott, a tiszta éneket is túlzásba vitték bár kifejezetten jó. Ez a lemez egyébként kurva jó, akinek ez a szíve csücske. A Bathory hatást én nem érzem mivel a Blood Fire Death után egy lemeze se tetszett. De elismerem Quorthon érdemeit. Ráadásul rengetegen hivatkoznak rá, ami nem véletlen.

Ez a legkisebb mértékben sem találkozott a zenei ízlésemmel. Ez unatkozó művészek punnyadt ömlengésének tűnik. Az énekről nem is írok semmit, mert alapból nem bírom elviselni a tiszta női énekes együtteseket. Egy klasszikust idézve, be kellett kapcsolni a porszívót, hogy legyen valami gitár hang is benne oxt végig bírjam hallgatni.

Mikor Himinbjorg vagy Helheim lemez jelenik meg, még meghallgatás előtt 7-es pontszám jut az eszembe. Megint jók voltak a megérzéseim. Ez 7-es.

Ez a csapat maga a fénycsóva a vaksötét kortárs 'prog metál' alagút végén!

Pontszámom alátámasztandó, megvolt a 2012-es debüt eredetiben, de nagyon hamar túladtam rajta. :) Nem különösebben tehetséges ez a csapat death/doom vonalon.

Nagy változatosságot nem mutat az anyag a játékidő alatt, de amit kapunk, az szerintem rendben van, van vér a faszukban a srácoknak.

Nem igazán voltam nyitott régebben sem erre a fajta zenére, manapság meg még annyira sem. Inkább azt mondom hogy érdekes kalandozás volt a lemez végigfülelése egy tőlem távol eső zenei világba. Hiteltelen dolog lenne ugyanakkor tőlem csak ezért lefikáznom őket, úgyhogy maradnék egy ilyen semleges pontszámnál, ami felfogható egyfajta 'tartózkodom' szavazatnak is.

Megajánlom rá a 9-et, PLost ennél kevesebbet nem érdemel.

megkapja a "tetszett, de mégegyszer már nem biztos hogy akarom" plecsnit.

A vokál nem túl karakteres, a zene meg szódával elmenős death metál.

Hűha, ez nem semmi...már majdnem kanyarítottam volna be az előzetes sztenderd 5 pontot rá mert lassú zenéket már egy ideje nem hallgatok, de ez bizony jóféle, összerakott cucc. ÉS annyira talán nem is lassan hömpölygő mint a korábbi anyagaik!

Konzervmegoldások tárháza, a Heart of Amsterdam klipet egyenesen fájt végignézni, így aztán zeneileg sovány a dolog. Viszont ilyen énekkel még a gagyi is eladható/működőképes!

Nem hagyott mély nyomokat a francia csapat zenéje. Számtalan jobb alternatíva van ha valaki ezt a zenei vonalat keresi.

Elsőre jobban tetszik, mint a Coal elsőre, bár idővel az nagyon beérett. Az különösen becsülendő, hogy továbbra is saját útjukat járják, ismét csak olyan elemeket beépítve a zenéjükbe, ami elsőre kifejezetten sokkoló lehet. Én díjazom a Muse elemeket, a játékot a fura ritmusokkal azért nekem is szoknom kell. Viszont valahogy dalokat tekintve gyengébbnek tűnik. Nem tartom kizárhatónak, hogy az új lemez megítélése a Coallal ellentétben az idővel nem növekedni fog.

Tipikus középszerű 6-os, csak a stíluson belül tekinthető valamennyire kiemelkedőnek. Átlagos témák, átlagos hangulat, a változatosságra törekvés azonban ér még nálam egy fél pontot.

Beindult a random black metal téma generátor és ezt gányolta nekünk össze. Az első hangtól az utolsóig ki lehet találni, hogy mi fog történni, és hát nem valami nagy dolog, ami történik.

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a rock és metál iránti rajongásom(az Alice in chains mellett) nekik köszönhető. Kicsit féltem az új lemeztől, mert tökéletes lemezeket ugyan soha nem alkottak (najó, a King for a day... nagyon közel van ahhoz), de akkora hatással voltak fiatal éveimre, hogy voltak hónapok is, amikor semmi mást nem hallgattam, csak az ő zenéjüket. Félelmem részben beigazolódott, mert sajnos van gyenge pont: szerintem Jon Hudson a legszürkébb gitáros, aki megfordult a bandában, szinte észre sem lehet venni, annyira alap amit penget, mellette Roddy Bottum sem mindig villog, két hangszeres gyenge teljesítménye így alapvetően ront a végeredményen, emellett sajnos néhány dal olyan mintha félkész lenne. Erre a két legjobb példa a címadó (itt legalább az alapötlet jó) és a Motherfucker (ami viszont egy totális tévedés). Mindezek mellett a maradék 8 dal megmenti. De a Sol Invictus, ha nem FNM adta volna ki, nem lenne 9 pont.

Próbálom szeretni, de egyelőre nehezen megy. Az utolsó két lemez jóval jobban tetszett. Igazából nekem hiányzik az a slágeresség, ami a PLostot jellemezte a Draconian Times óta, itt a nyitó dalon és a Beneath Broken Earth-ön kívül nincs pillanat, ami megragadna. Nem rontom még nyolc alá, próbálkozom, de inkább oda való. :(

Ha nem lenne ilyen jó kedvem, még ennyit sem adnék rá. Szinte semmi értékelhető nincs ezen a lemezen.

Végighallgattam, nem zavart, helyenként élveztem is, de egyszer elég volt. Az ugyanakkor vicces volt, hogy a Pantera This love című dalából egy riffet szinte egy az egyben visszahallottam egy death lemezen. :) Hiába no, változnak az idők...

A Bathory nosztalgia faktor nálam nem olyan erős. Igazából annyira minimalista volt Quorthon zenei világa, hogy szerintem az csak ott és csak nála működött. Egyébként valóban nem rossz lemez ez, csak éppen nem éreztem semmit a hallgatása közben.

Pár jó dalt leszámítva mérhetetlenül idegesített az egész produkció. Mondom én, aki Anneke fan, és komálom a progresszív muzsikákat. De amellett, hogy ez az egész lemez csak öncélú zenélés (egy volt tanárom szavaival élve: intellektuális maszturbáció), kifejezetten sablon megoldások tárházát sorakoztatja fel. A szimfonikus elemek használatán, és a totálisan funkciótlan gentle verziókon túl a kaput a Shores of India keleties témája tette be a storm oldalon, amit ezelőtt már vagy 624 ezer progresszív rock és metal lemezen hallottunk. Nem is akarok róla többet beszélni.

Nem rossz ez, csak nem érdekel. Jobb gitárhangzással és kevésbé vérhányós énekkel több pont is lehetne.

Azt hiszem ezen a lemezen nyert igazán értelmet a "dobok lüktetése" kifejezés. A dobos tehetséges, a gitáros is, a keverés arányos. de ez a fejhangú vernyákolás lefárasztott. Meg kéne hallgatni a Tall Poppy syndrome-ot és az alapján újragondolni. Sajnálom, nagyon vártam, nagy csalódás.

Általában kerülöm a germán vonalat, de a Doomed még régebbről beragadt. Ebben a műfajban egyszerűen megkerülhetetlen szerencsére. Ez egy ALAPMŰ!

Hangulatos, a borító is tetszetős, de rohadtul untam.

Gyerekkoromban teljesen kimaradt, most se hallgattam volna meg ha nem muszáj. Nem okozott katarzist, de az utolsó három szám egész jó volt

Újdonság volt nekem ez a banda, valahogy mindig elmentünk egymás mellett. Kellemesen csalódtam. Általában nem szeretem a tiszta énekes doomot, de itt most tetszett talán azért mert hanyagolták a műepikus modoros ömlengést. A harmadik számmal indult be nálam igazán. A kellő súly a Sacrifice The Flame-nél jött meg. A Beneath Broken Earth- nél meg folyton a Manowar Defendere ugrott be.

A végére maradt a fekete leves. Megint. Az "ének" nélkül talán többet is adtam volna.

6-ból indult, de aztán ráéreztem az ízére. Sokszor elég sablonos de azért vannak emlékezetes részek is.

Amikor elkeztem morcosabb metal felé fordulni az Ereb Altor Gastrike c. lemeze az elsők között talált meg. Szerettem is most is belehallgattam, hogy nem csak az idő szépítette-e meg, de ez a lemez csak árnyéka annak. Ritkán szoktam visszanyúlni régebbi lemezekhez de ez most elkerülhetetlen volt. Számomra valahogy a bejezetlen ötletek lemeze.

Elfogytak az ötletek ez inkább már csak önismétlés. Anneke hangjával gyakorlatilag ma minden eladható de önmagában ez már kevés. Vártam a vihart, de ez csak egy kis gyenge szemerkélő eső lett. Nem kell minden évben új lemezt csinálni, lehet egy kicsit pihenni és új ötleteket érlelni.

Az elejét kifejezetten élveztem de a végére belefáradtam. Azért még adok egy esélyt ha lesz rá idő.

Soha többet nem fogom meghallgatni, untatott.

Kár lenne tagadni a kör legjobbja. Nemtom hányadszor megy le már a héten.

Meglepően jó volt, bár ez sem egy megunhatatlan lemez.

Előszőr azt hittem nagy nosztalgiázás lesz, ... nem lett, sőt a régi emlékek is értelmét vesztették.

Kellemes csalódás , de nem lettem P.Lost fun, hamar kiismerhető így hamar unható music.

Szerintem nem kell mindent véleményezni, majd a kapott pontok mesélnek.

Nekem ez most nem jött át, pedig nagyon erőlködtek....

Fasza, de kicsit lehetne koszosabb, kevésbé fennkölt.A pontszám még változhat, majd meglátjuk.

Szerintem nem kell mindent véleményezni, majd a kapott pontok mesélnek.

Nuh ez mocskosabb, tény hogy ez is sok tud lenni ha nincs hangulatod hozzá, de nekem most van.

Az előző lemez jobban megfogott, úgyhogy ez "csak" 9 pont. Rég élveztem albumot ebben a stílusban.

Megszokott Doomed minőség. Azért 8, mert megszokott... Na jó, 9. Aztán még meglátjuk:) Nem akarja átadni a helyet más lemeznek egyenlőre.

Minőségi, de átlagosnál nem sokkal jobb.

A Faith No More az a kétségtelenül minőségi zenét játszó zenekar, ami sohasem érdekelt, én meghagytam mindig az aktuális barátnőknek, hogy azért rock legyen az aláfestés az esti mókához...Patton lágyan jelentéktelen hangja pedig csak a Dillinger egyetlen vele készített kiadványán keltette fel az érdeklődésemet. Ez van. Azért az igényes dalokat díjazom, nehogy én legyek itt a mumusuk.

Bármennyire is szívügyem e szépséges műfaj, bevallom, a Lost és My Dying lemezek sosem voltak nagy kedvenceim. Valahogy a követőik között mindig érdekesebb dolgokat találtam, viszont ez a lemez az utóbbi ínséges időkben(doomszegény eddig 2015, legalábbis minőségi anyagban)nagyon jól esett.

Voltak itt jó ötletek, PONTOSAN három.

A By Honour és a The End lemezek 10-ről indultak nálam, a Gastrike és a Fire messze alulmúlták önmagukat a több black elem miatt, most viszont megvan az egyensúly. Ezt így kell. Crister Olsson óriásit fejlődött az első Isole lemezek óta, most már nagyra tartom a hangját.

Hát ez olyan semmilyen... Annake hangját sosem szerettem.

Nyámnyila alter-zene, progresszívnek álcázva magát. Megdöbbentett mennyire nehezen kínlódtam végig!

Ha most hallanék ilyen zenét először, akkor sem hidalnék le tőle. Szerencsére megállt a dolog 50 percnél.

Ez egy jól megírt black metal lemez, lényeges gyengéje szerintem nincs.

Elismerésem a munkásságuk iránt meg minden, de sajnos itt megtalálható az összes olyan elem amit gyűlölni tudok a rock/metálzenében.

Igazán jó dalt nem sikerült írniuk, ennyi a történet, súlyosodás ide vagy oda.

Már a homemade borítóra nézve volt egy balsejtésem...

Nem egy kimagasló lemez, vokál tényleg gagyi egy kicsit, de ezekben a dalokban legalább lakozik némi élet.

Toronymagasan a legigényesebb lemeze a körnek.

Ez a csapat összefüggésbe hozható Arjen Lucassen-nel? Ezt nem tudtam... akkor pláne jár a karó, mert az Ayreon brillírozásához képest ez a zene pöcegödörbe való és gyorsan elfelejtendő.

Zeneileg szegényes volt a tárház, de egynek elment.

A Coal a 2013-as év egyik legjobb lemeze volt. Annak ellenére, hogy az továbbra is nagyobb katarzisban részesít, a The Congregation is mennyei manna füleimnek. A "papagáj-metal" meg egyéb hajmeresztő gegek korában, ez nem más, mint kényeztető, símogató euforikus élmény. A Leprous hozzáállása a zenéhez a progresszív jelző definicióját kellene, hogy jelentse.

Na ez az! Így kell ezt változatosan és igazán élvezhetően csinálni. Az utolsó szám pedig hab a tortán!

Erős dallal indul, de a bennük lévő potenciállal nem kezdenek sokat. A sűrű tekerésre való gitár "trillázás" folyik aztán két teljesen átlagos dalon keresztül. (Már nagyon kezdem unni, hogy ennyi elég is egy black metal lemezhez.) Az utolsó számra pedig minden lelkesedés elszáll. Csakis az első dal miatt nem adok kevesebbet.

Emlékszem, annak idején sokkal jobb dalokat hallottam tőlük, bár sosem állt közel hozzám a Faith No More. Mike Patton eleve szimpatikus, főleg a Fantomas Director's Cut lemeze miatt, de ez a hangulat nem találkozik az én lelki világommal. És a zene is csak prüntyögés az én szememben.

Szerintem teljesen rendben van ez a lemez. Nekem tetszenek a dalok, Nick Holmes remek formában van, és ezt az izmosabb, metalosabb köntöst én pozitívumként élem meg. Nem egetrengető, de érett és meggyőző.

A Sapaudia név mögött egy 20 éves srác áll, aki bármilyen szimpatikus is a Metal Archivesra feltett képen, én mégis megpróbálnám lebeszélni a további lemezkészítésről. Először is ki kellene nőni a gyerekcipőt, aztán társak után nézni, hátha többen messzebbre jutnak. Bántani nem akarom, mert még bőven van ideje fejlődni, de azért hosszú még az a bizonyos út.

Néha fel-felcsendül egy-egy Morbid Angel-re emlékeztető téma, például az Accommodating Demise-ban, vagy egy Carcass-os szóló, vagy riff, ami csak plusz ízt ad az amúgy erős old-school death metal anyagnak. Nekem nyárra ilyet írt fel az orvos.

Azt hiszem, a legmeggyőzőbb hatást az tudja rám gyakorolni, amikor a szép, epikus dallamok és az acélos, pusztító él egymást erősítik egy korongon. Egy finomabb, hangulatosabb tétel után tízszer akkora ereje van egy extrémebb dalnak, mintha végigsikálnák a lemezt. Ehhez persze kell tudni énekelni is és emlékezetes témákat írni. Az Ereb Altornak ezt nem kell magyarázni.

Annekének mindig sikerül engem az ujja köré csavarnia a hangjával, és szerintem a dallamai is nagyon jók. Maga a zene nálam erősen hangulat kérdése, és nem is tudok azonosulni mindennel, de mindenképpen szépnek találom.

A tavalyi válogatásra (a Drudkh-hoz hasonlóan) nagyon érdekes dolgokat készített a Himinbjorg. Ebben a stílusban a 7-es nálam csalódás. Egy közömbös "korrekt" albumnál többet vártam.

Régebben sokkal több prog/prog metalt hallgattam, aztán valahogy kifulladni éreztem és más stílusok jobban lekötöttek. Maximálisan (még) ezzel az albummal nem vagyok "kibékülve", vannak részek, amik nem jönnek be, viszont nekem ez az első album, amit hallok tőlük, így az sem befolyásolt, hogy az előzőek esetleg jobbak-e vagy sem. Az album tetszik, meghozta a kedvet ahhoz, hogy a régebbi albumokat is begyűjtsem, meg ahhoz is, hogy a korábbi prog/metal kedvenceket újra előkotorjam, így megelőlegezek nekik most egy magas pontot.

Doom/death-ben ez kifejezetten erős album, nagyon jó dallamokkal, élmény.

Engem nem győzött meg...

Azt a fajta zenét játszák, amire képtelen vagyok megmondani, hogy akkor jó-e ez vagy sem, mert minden perce idegesít. Egyszerűen nem nekem szól, az ének, a hangzás, az összkép egyaránt nekem értékelhetetlen. Eddig se találtam semmit ebben a bandában és ez most sem változott.

Nálam nem éri el az előző albumok szinvonalát, de idővel a pont mehet feljebb. A kedvenc dalok az album végén vannak. Ez most még egy szigorúbb hetes csak...

A Faith No More után felüdülés volt. Eléggé próbálkozás jelleget éreztem végig...

Nagyon jól összerakott, jó dalokkal teli, erős old school death. Az album közepén a három, valamivel több mint 3 perces dal nekem a csúcs. Csak azért megy 9 alá a pont, mert a Leproust, DOOMED-ot plussz előző hp-kről az Arcturust, Enslaved-et, Djevelt sokkal többet hallgattam mostanában.

Az epikus doom/tiszta ének részek nem igazán működnek nálam, ellenben ahol black zúz, azok bejönnek. Pedig pont fordítva szokott lenni

Nagyon rendben van minden szempontból. Éves kedvencek listán bérelt helye van.

Az album elején a két hét perc feletti dal elveszi a kedvem, hogy tovább hallgassam, a többi rövidebb, meg megerősít abban, hogy jól éreztem már az elején azt, hogy felesleges lesz továbbhallgatnom.

Hallottám már róluk Ihsahn miatt, de nekem ez elég nagy katyvasz...a Rewind című nóta miatt annyi amennyi...update:most nagyon elkapott a hangulata lehet megy ez még feljebb is

Kiváló lemez....gyorsan begyűjtöttem ebben a körben 2 lemezt az eddig nem létező doom gyűjteményembe

Az ének miatt -1 pont...a hangulat viszont nagyon ott van

Tutira év végi toplistás....

Nekem ez egyszer hallgatós kategória

Ahogy a Bathory nem fogott meg úgy ez sem...

Az előző lemez sokkal változatosabb volt, úgy zeleileg, mint vokál terén. Ettől függetlenül itt is jó dalok vannak, csak túlságosan egysíkú, a végére konkrétan bele lehet unni.

A death doom hangulata a legritkább esetekben tud megfogni. A hörgéshez morgáshoz nekem sebesség is kell, különben altat. Amúgy valóban hallatszik, hogy jó cucc, csak nem nekem.

Az a bajom vele, ami rengeted hasonló lemezzel, van hangulata, de semmi nem marad meg az egészből. Lemegy a lemez és nem emlékszem semmire belőle, nem fogósak a számok.

Attól függetlenül, hogy az Album of the Year-nél is jóval visszafogottabb, ízig-vérig Faith No More. Változatos, vicces, élvezetes.

Holmes Bloodbath-es szereplése és Mackintosh Vallenfyre-je, na meg a visszadurvulás bejelentése után nagyon vártam. Ehhez képest jó átlagos, amolyan rutinlemez lett.

Rég hallgattam végig valamit, ami ennyire rossz. Kíváncsi lennék, hogy mennyi időbe telt ezt összehozni. Gyanítom, hogy nem sokba.

Sokkal többet nem lehet hozzátenni ehhez, mint amit előttem már elmondtak. Valóban nagyon magas minőségű death album, a döngölős fajtából, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben is megpróbálná újradefiniálni a stílust.

Nagyon sokat tud dobni egy lemezen, ha változatos benne az ének. A zene nem, de ez az amolyan egy sima egy fordított megközelítés a Falkenbach-ra emlékeztet. Amúgy a blackesebb részeket inkább átlagosnak érzem, mikor kiereszti a hangját az az igazni nálam.

Belehallgattam még a megjelenéskor, de akkor nem volt hozzá türelmem. Most megfelelő hangulatban kapott el. Tény, hogy Anneke hangja nélkül sokat veszítene a varázsából, dehát épp ezért énekel ő. Minden esetre én a magam részéről úgy kezelem ezt a lemezt, hogy a Storm verziót tartom az albumnak, a Gentle inkább egy bónusz CD, érdekesség.

Ehhez sokat nem tudok hozzászólni, olyan semmilyen, mint mikor mindent beletesz az ember az ételbe, csak épp a sót felejti ki. Ímmel-ámmal meg lehet enni/hallgatni, de nem szívesen.

Csak ismételni tudom, amit az előző lemezhez is írtam: minőségi, de számomra nem szórakoztató.

Kedvemre való!

Kellemes cucc, hosszú, hipnotikus dalokkal.

Nekem olyan a Faith No More, mint a U2 vagy az RHCP: marha sokan szeretik, én meg csak nézek és nem tudok vele mit kezdeni, max a bestofokon találok pár élvezhető slágert háttérnek. A Black Friday és a From The Dead tetszett, de biztos, hogy nem kerül elő még egyszer a cucc.

Én nem kicsit vagyok elfogult a bandával, a My Dying Bride-dal karöltve ők vittek el az extrém zenék felé 15 éves koromban, kerek húsz éve. Nálam a Lost lemezek 9 és 10 közt mozognak. Ez most egyelőre kilenc, de amióta a telefonomra került, csak ez megy.

Megfelelően beteg, francia hálószoba black. Változatos, hangulatos, néha kissé öncélú. A régi Betlehem jutott eszembe (lehet, hogy az új is ilyen, azt nem ismerem).

Szeretem az ilyen célratörő döngölést.

Erős a Bathory utánérzés még mindíg, de mivel nekem a Bathory életmű szinte minden darabja etalon, ezért ez nem gond számomra. Hallgatom egy ideje, nem tökéletes, de majdnem.

Valószínűleg nem hallgatom meg többet, de igazából Anneke és Arjen két annyira szimpatikus zenész, hogy nekik még ez a langyi cucc is jól áll.

Régi banda ez már, az első albumuk meg is volt CD-n, eónokkal ezelőtt. Kitartóak, pedig nehéz a viking metált náluk sótlanabbul művelni. Jóindulatú ötös.

Fantasztikus az egész, az énekkel együtt. Arany torka van a srácnak. Nekem ez nem nyávogás, ez az úgynevezett szépen artikulált, tiszta, képzett tenor ének. Rosszabbnak sem érzem, mint az előzőt. Másak a hangszínek, más a hangzás, annál kevésbé metal, több az elektronika, de zeneelméletileg és összhatását tekintve ez egy csúcs alkotás - megint. Ténylegesen progresszív zene... Nem puszta kottamemorizálás és technikaóra... A brutális tudásuk ellenére mernek néha lassan is játszani. Ez a csapat nagyon jó teszt arra, hogy kinek van füle - lelke az álló harmóniák kihallására - kiérzésére. Beszaratósan jó a dobhangzás.

Ez egy csoda. Ahogy az eddigi lemezeik is összesítve.

Rettentően egysíkú és ötlettelen... Pluszban még ez a lelketlen rikácsolás.

Mindig nagy rajongójuk voltam, és ez így is marad ezúttal is. Minden benne van, ami a Faith No More sajátja. Ez sem metal, ahogy eddig egyik lemezük sem. Amúgy értetlenül állok az előtt, hogy a Superherora sokan fanyalogtak... Teljesen tipikus FNM nóta. A dob, a basszer, a zongora, és Patton baromkodása is.

Ismét nem lettem rajongó. A One Second az egyetlen lemezük, amit szeretek. De az meg pont nem paradise lostos... Amúgy megint nem hallom az isteni riffeket. Fordíthatjátok nyugodtan felém az ágyúkat, de Mackintosht mindig is egy középszintű gitárosnak tartottam. Természetesen nem technikailag. A Beneath Broken Earth tetszett. Meg a Flesh From Bone egy kicsit... Aztán a Cry Out is... A lemez második felére egészen ráhangolódtam...

Végre!!! Vér groteszk... Nem kérdés, hogy ezt nekem a védelmembe kell vennem. Arallu is érzi azt, amit én. Van egy zenei műfaj, ahol az amatőrség nem számít. Amúgy meg zeneileg - hangtanilag egyáltalán nem amatőr.

HALÁL unalmas...

Zeneileg lerágott csont, a dallamos ének meg fájdalmasan szögletes és konkrét. A Bathory ténylegesen epikus volt a második korszakában, Quorthon pedig egy kreatív zenész. A témái szárnyalóak, természetesek, és a választott harmóniái izgalmasak. Erről itt soha nem jutott volna eszembe a Bathory, csak azért írtam ezt le, mert szóba hoztátok.

Szerintem Arjen azt hiszi, hogy mindenhez ért. Hát a kelta népzenét összehozni a szvinggel, jazzel, világzenével... Utána pár nóta múlva arabusul bazseválni... szerintem több, mint hülyeség. Nem, Arjen ez nem jött össze... Anneke angyalian énekel természetesen. Viszont, ha a mester azt hiszi, hogy két órát el fogok tölteni azzal, hogy végighallgassam a duplikált művét, nagyon téved. Döntse el, hogy melyik lemez az "igazi" vagy mi a szar. Mindig is utáltam, mikor egy dalnak több verziója van. Miféle több létsíkra építkező baromság ez már megint? Ez az egész nálam nem azt éri el, hogy hosszú heteken át csak ezt hallgatom, figyelve a különbségekre, hanem azt hogy hagyom a fenébe az egészet, és keresek magamnak valami egyszerűbb alkotást, amibe lélekből viszont több szorult. Ez egy sznob giccshalmaz már megint a jó eklektika helyett. Mint a legutolsó Ayreon... Az egyik lemezt azért végighallgattam.

Hangulatos, ötletes.

Az előző Coal lemezt imádtam, és imádom ma is, ahhoz képest ez nem működik annyira. Úgy látszik, nincs fülem az álló harmóniákhoz, annál is inkább, mert halvány gőzöm sincs, hogy mik azok. :-D Majd kap még azért esélyt, mert a szinvonal elvitathatatlan.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy ők eddig nekem kimaradtak, de nagyon sürgősen pótolni kell a mulasztást, mert ez bizony abszolút lenyűgöző!

Nem egy Angel Dust, de jó kis lemez lett.

Az elején még nem voltam túl lelkes, de a legjobb dalok a lemez későbbi szakaszán vannak. Nálam ez az igazi Paradise Lost, ha a régi lemezeiket többre is becsülöm.

Ilyet se hall mindennap az ember. :-D Egyébként nagyon amatőrnek tűnik.

Arcletépős death metal amúgy Immolation módra, azt meg nagyon szeretem, ezáltal a kanadai fiúk is belopták magukat a szívembe. Ilyen jöhet bármikor.

Jó ez, de annyira nem hallom kiemelkedőnek.

Szerintem ez nagyon jó, Anneke kiváló, mint mindig, a dalok valóban nem katartikusak, de számomra nagyon kellemes hallgatnivalót nyújtanak mindkét lemezen.

Nem rossz de semmi különös. Megcsinálták ezt már mások sokkal emlékezetesebben.

Az aktívan zenélő haverok elismerően bólogatnak, én csak hümmögök. Hiába, ők művelik is, én meg csak hallgatom. Sok ez, mint thai étteremben a 9. fogás....

Összességében tetszik, ám sokszor válik percekre unalmassá, élettelené.Szerintem semmi extra, csak egy korrekt death/doom album

Sose hallottam erről a belga csapatról, meg is leptek nordikus black metáljukkal. Be is ragadt a lejátszóba....sűrűn hallgatom.

Jobb, mint vártam. Messziről felismerhetően FNM. Pedig a szabályoktól irtóznak.

Hozza az utóbbi lemezek szintjét. Annak örülök, hogy most már végérvényesen visszataláltak a helyes útra. Újabb Icon azért már nem várható.

Elhivatott, bár kissé amatőr. Ez utóbbi nem baj, hamar elmúlik...

Gyalul, mint a pleisztocén glaciálisok.....Kiváló kanadai death, fasza szólókkal és minőségi hangzással. Olyan, ami bármikor jöhet. Újdonságok? Azt ne keress!

A heti doom bemutató győztese. Olyan finom rezdülései vannak ennek a zenének, amit csak szökőévenként hallani, azt is leginkább a családfán belül.

Egy-két szám erejéig akár tetszik is, na de ez közel 2 óra!

Nincsenek nagy dolgok, csak egy rutinból felrántott, profi kiállítású lemez a csigazabálóktól. Legközelebb kevés lesz a jó ponthoz!

Nem tudom, meddig tudják meg csinálni azt, amit csinálnak. Minden lemezük között formálódik valamelyest a csapat zenéje, de a vérprofi minőséget azt stabilan tartják. Igaz, a csúcsukat, vagyis a Tall Poppy Syndrome-ot már valószínűleg nem fogják megugrani, de addig szerintem nincs okunk panaszra, amíg ilyen színvonalban készülnek az albumok, mint ez és az ezt megelőző. És a Slave egy óriási szám lett, simán esélyes az év legjobbjára is.

Összességében nem rossz, de olyan mint a Moonspell idei albuma: könnyen bele lehet szeretni, de könnyen ki is lehet belőle szeretni. Egy ideig jól szórakoztam rajta, de aztán a végére már tök unalmas lett. Az előző albumuk nekem sokkal jobban tetszett. Ott valahogy emlékezetesebb számok születtek és ha nem csal az emlékezetem, azon több szerepet kapott a pátoszos tiszta ének, ami számomra többnyire inkább bejön.

Még adok neki esélyt, de ez elsőre elég gyenge gyagyiság lett. Pedig Arjen csinált jó zenét nem is olyan régen, Anneke meg az egyik kedvenc énekesnőm, de valami most nagyon félrecsúszott véleményem szerint.