A legjobban nem is a saját kreativitásuk hiányzott, hanem a záró feldolgozás, hogy ehhez mégis minek kellett hozzányúlni?

Santiago jutott eszembe erről a lemezről, aki az Interview With The Vampire ripacsa volt.

Hozza a kötelezőt, de azt tisztességgel. Sok hasonló tolong a színtéren, de a jobbak közül való. Falbontáshoz, hízóvágáshoz, edzéshez tökéletesen megteszi. Nem agyalni, hanem csonkolni kell hallgatás közben.

Csak nekem ugrott be a The Ocean több helyen is? Igaz, hogy a korai megoldásaik köszöntek itt vissza több alkalommal is, de ez nem baj, mert igencsak kedvelem a csapat munkásságát. Ez olyan, mint egy kiadatlan dalokat tartalmazó kísérleti The Ocean.

Az előzőt még én ajánlottam be. Elrettentésnek, hogy milyen az amikor supergroup ide vagy oda, de a sok bába közt elvész a gyerek. Nem fejlődtek, nem tanultak a hibákból. Továbbra is túl sok minden történik egyszerre és hosszan. Fárasztó, mert igazi kapaszkodók, fogós dallamok, vagy vastag hangulat csak elvétve van. Persze megvannak most is a nagy ötletek, a sodrás el tudja kapni olykor az ember fiát, de sok, sok, sok ez így egyben. Kevesebb arcot, több alázatot javasolnék a társaságnak, no és megtanulhatnák a csend értékét. Hallgatni arany.

Az előző 2012-es lemezük sokkal jobb volt. Ott mondjuk 45 percbe tették bele amit akartak. Voltak is olyan remek dalok, mint a The Chymical Fiancé. Ott volt lendület, és a hangulat is könnyebben befogadható volt. Az a bánatosság, amit itt interpretálni szerettek volna, az nem jött át maradéktalanul. Kellettek volna a pergősebb részek. Kár, hogy ez a tehetséges csapat most megbotlott.

ensomhet leírta helyettem. Csak én kb fél pontnyival kevésbé élveztem.

Valaki ragadjon mikrofont könyörgöm! Egy jó orgánummal itt csodákat lehetne tenni ilyen zenei háttérrel.

Magamtól nem szokásom ilyesmit hallgatni, de mondjuk kocsiba jól tud esni. Vagy füvet nyírni duruzsolni a háttérbe. Tényleg baromi régi panelek, de jól adják elő.

Középszerű, de azon túl, hogy semmi újat nem hoz, nagyon nincs mibe belekötni. Tömegével jönnek ki hasonló lemezek szerintem.

Nem kell ezzel finomkodni, az Arktis ehhez képest mestermű volt. Az Ámr jobb pillanataiban érdekes, nagy részében irritál, időnként pedig kifejezetten idegesítő.

Szenvedélyes és őszinte dührohamok keverednek itt az érdekes zenei megoldásokkal, ami nagyon tetszik.

Még mindig futják a teljesen felesleges köröket, de sokkal jobban tetszik, mint az előző, sőt, prog lemezt nem is hallgattam mostanában ennyit. Csak több részletben...

Harmad ennyi játékidővel, kétszer ennyi ötlettel dupla pontot érne, így számomra egy kínszenvedés volt, még háttérzeneként is ásításra ösztönzött. Hogy lehet ezt komolyan gondolni? Bár lehet, hogy csak trollkodás a kiadvány a fekete keretes szemüvegestől, mert egy bandafotón kettőt is láttam köztük... Minden esetre örök hála az ajánlónak, akinek köszönhetően a melegben a kelleténél is többet izzadhattam és már fogyóban van a kockás ingem...

Egy rendkívül erős hangulatzenét produkál a Trna a kezdetek óta, ami nekem vokál nélkül üres és kiszámítható, mondhatni félmunka. Minősége okán azonban megugorja az öt pontot...

Meglepően unalmas és sablonos blues alapú hard rock, látszólag igényesen előadva, ez a stílusmegjelölés illik a zenekarra leginkább, de néhány része így is üdítően hatott az eddig hallgatott lemezekhez képest.

Embertelen módon játszanak az tény, és akkor mi van? A death metal efféle technokrata fajtája rothadás nélkül nekem csak ritmikusan csattogó fitymafékek versenyének tűnik:)

Olyan nyolc pontról indult, aztán gyorsan leküzdötte magát négyig. Sikerült alkotniuk egy olyan 40 perces anyagot, amely bármelyik témája csereszabatos bármelyik másikkal, észre se vennénk a változást, annyira unalmas, ötlettelen és egysíkú az egész. Mint amikor a kezdő gitár megismeri mi a palm mute, aztán tolja ha kell, ha nem, persze max az 5. bundig, nehogy kopjon a gitárnyak többi része. Ez a színátmenetes beveles logostílus pedig már kitalálása pillanatában is gagyi volt, nem hogy 2018-ban...

Amolyan kellemesen súlytalan, biztonsági dallamos prog. rock lemeznek tűnt ez számomra, nem látok rá indokot miért hallgassam. Azért majd próbálkozok még vele.

Nem vagyok ennek a stílusnak túlzott ismerője, rajongója, így viszonyítási alapom se sok van. Alapvetően nem lenne ez rossz lemez, a fő gondom a balfasz slames (?) ének részekkel vannak, mivel az remekül passzol az x sör után előbúvó WC papír dobáló óvodás énhez, viszont ez a lemez (ha jól értem) valamiféle élieninváziós kormányösszesküvéses témát boncolgatna, amihez jól illik ugyan ez a modernebb hangvételű és hangzású zene, csak ezekkel az énektémákkal komolynak túl vicces, viccesnek meg túl komoly. (Azt se értem miért lett divat ilyesmi zenék körében ez a fajta logóstílus, hisz valami ódon hangulatú kriptadeathmetalhoz sokkal inkább illene, mint a modernséghez.)

A tuttatuttuta témák tetszettek, a lassúkat nem éreztem túlságosan indokoltnak, a vonósok használata hozzátett a zenéhez. A borító és egyéb zenekarhoz kapcsolódó design elemek igényesek, azokkal együtt véve lett 8 pont, de ha ilyesmi zenére támad igényem, akkor gyorsabbat / agresszívebbet / energikusabbat keresek, mondjuk Ekkaia.

Nem volt időm eléggé áthallgatni, így első benyomás alapján annyit tudok mondani, hogy engem nyomokban/hangulatokban Gojirára emlékeztető, egész erősen induló, majd lassan ellaposodó lemezt hallottam, pedig mind dallamos részek, mind zúzósabb/deathmetalos témák tekintetében vannak rajta jó ötletek, megoldások. Talán egy 40 percre kivonatolva jobban működhetne.

Valószínűleg vannak olyanok, akik együtt rezonálnak az alkotókkal, ez számukra nagyon MÉLY, meg SÚLYOS, és teljesen beérzik a kifejezni kívánt posztapokaliptikus emberiség / földi élet vége koncepciót, nos, én "nem láttam jönni". Amúgy sem vagyok nagy híve a konceptalbumoknak, mert túl gyakran megy a mondanivaló a dalok rovására - ha valakinek ennyire mesélhetnékje van, inkább írjon novellát vagy regényt. A legnagyobb teljesítmény, hogy hogyan sikerülhetett majd 2 órába ENNYIRE KEVÉS jó / emlékezetes témát "sűríteni". Hiába oszlik 4 részre a kiadvány, és hiába írják, hogy ezek elkülönülnek egymástól akár témailag, akár keverésben, én ebből alig érzékeltem valamit. Én ennél sokkal kegyetlenebben, betegebbnek, disszonánsabbnak, kiüresedettebbnek, szélsőségesebbnek tudnám elképzelni az emberiség végét - persze ha abból a szempontból nézzük, hogy az emberiségnek, mint olyannak van bármi jelentősége, mert hát amúgy nincs, és tök mindegy, hogy ez a 13+ milliárd éve tartó folyamat másodpercnyi epizódja mikor ér és hogyan ér véget. "the band clarifies that this album does not intend to serve as a political pamphlet" - ezt meg tényleg nagyon fontos volt hozzátenni...

A logójukkal már találkoztam, a zenéjükkel még nem. Tulajdonképpen nem rossz, amit csinálnak, lassabb, eléggé dallamos, itt-ott folk jellegű metal, némi tipikus északi melankóliával - ha végig olyan minőségű dalok lennének rajta, mint az lemezt nyitó két dal, akkor magasabb pontot adnék, valamint az angol nyelvet is hanyagolhatnák, ehhez a zenéhez sokkal jobban illik a svéd.

Az orosz srácok első két lemezét is nagyon sokat hallgattam, s mivel nem történt jelentős változás, így ez a harmadik nagyon tetszett. Szeretem az ilyen tempóban gyors, de amúgy témák tekintetében lassan építkező, mondhatni monoton / repetitív / utaztatós / mélázós post (black) metalt. Számomra az ének hiánya inkább előny mint hátrány, az emberi hang csak rontana rajta. Nyilván nem egy világmegváltás, de hangulatilag nagyon egyben van, akár munkához, akár hajnalban mászkálás mellé is kiváló.

Ez a fajta régimódi rock nagyon távol áll tőlem, zeneileg se tetszik, az énekstílus meg kifejezetten irritál. Folyamatosan azt vártam legyen már vége. A Del Manic tétellel vallatni lehetne. Egyébként pont olyan, amilyet az aktuális facebook profilképük alapján várni lehetne.

Furcsa egy mixtúrát hozott össze az amerikai ötös, melodeath, meloblack, heavymetalra emlékeztető szólók/betétek, modern/bombasztik hangzás... Hangszereiknek kétségtelenül mesterei, és azt nem mondanám, hogy extrém módon túl van játszva a dolog, de nagyon sok dolog történik benne, a kevesebb talán több lenne. Nekifutottam párszor, általában az ötödik (Rhapsodyra emlékeztető kezdésű) dalnál meguntam. In Feri We Not Trust.

Ennél idegesítőbben unalmas, semmit mondóbban érdektelen manifesztációját a hangjegyeknek már régen halottam.

Eddig minden albumát kedveltem a művész úrnak, valamelyiket kevésbé, valamelyiket jobban. Most viszont, teljesen elment mellettem az egész album, semmi forma bontót vagy Ihsahn-ra jellemző ízt nem vélek felfedezni. Majd még próbálkozok azért.

A core zenéket szeretem, nagyon is. Bár a deathcore pont nem tartozik a kedvenceim közé. Ennek ellenére nagyjából éveztem a lemezt,a breakdown-ok fejszaggatóak voltak és a témákat is eltalálták.

Egy újabb fejezet, a világégés utáni föld történetéből. Mesélőnk ezúttal is, Alex CF és barátai. CF úr ismételten egy narratívája köré épített fel egy zenekart, mint tette ezt már eddig jó párszor( Fall of Efrafa,Light Beaer, Archivist). A stílus a szokásos d-beat/crust/post metal egyveleg, a legjobb arányok szerint kikeverve. Az agressziót melankolikus elszállások és vonós betétek színesítik. Akinek az előbb felsorolt bandák mondanak valamit nem foghat mellé, akinek nem, annak pedig tökéletes ki induló pont ez a lemez a brigád zenei világához. Akik szeretnek elmerülni a szövegekben( Khm..Weide..khm) azoknak is szerezhet, pár kellemes pillanatot.

Tök jó ötleteket és témákat váltanak néha olyan unalmas és sablonos dolgok, hogy legszívesebben mentem kikapcsolnám. Az ilyen részek nélkül lenne, egy kb 40 perces tökéletes prog móka. Tudom egy óra alatt nincs igazi progressive lemez, mert jön a prog rendőrség és elvisz a bucsaröcsögei hangjegybányákba. A kevesebb néha több...

A világvége koncepció annyiban bejött, hogy már nagyon vártam a végét..

Bejön ez a kanyar, amit a zenekar beiktatott. Nekem a tiszta ének kifejezetten tetszett, sőt az ilyen nem teljesen profi megoldások, sokkal ösztönösebbnek hatnak, az ilyen pagan témájú lemezeknél. Szép dallamok járják, harmóniába ültetett táncukat, az elejétől a végéig. Legjobbak a svéd dalok, a héten eddig csak ez szólt munka menet, jövet. Szakáll növesztő pogány metal, a jobbik fajtából.

A többiek már mindent leírtak róla. Nagybetűs hangulat, semmi újdonság, korrekt iparos munka.

Not my cup of tea.

Ezer meg egy ilyen zenekar van, sőt akad rengeteg ami még jobb is. Semmit nem váltott ki belőlem, még unalmat se, le ment oszt cső.

Nagyon közel áll hozzám ez a Butchered at Birth / Tomb of the Mutilated-féle old-school death metal, illetve közel állna, ha akár egyetlen dalt is írtak volna a lemezre! A kezdeti kellemesség-érzet hamar elmúlt, ahogy trackről trackre nem történik semmi érdemleges. Nálam működik a hangzás, működik ez a mély hörgés, de csak akkor, ha kezdenek is velük valamit. Mély hörgések közepette is lehet megjegyezhető énektémákat írni, a riffekből is összeállhat fogós, emlékezetes kompozíció. Ez a lemez azonban csak étvágygerjesztőnek jó, hogy utána azonnal betegyen az ember egy valóban jó lemezt ugyanebben a műfajban.

Azok közé tartozom, akiknél az ilyesféle igényes progresszív metal egyértelműen betalál. Minden percét élvezettel hallgatom minden elemével együtt, amelyeket Ihsahn szépen beolvaszt a zenéjébe. Nem működik azonnal, én sem értem még az album "csúcsára", de az ismerkedés percei is örömmel töltenek el.

Én azok közé tartozom, akik ezt az irányzatot nem igazán tudják értékelni. Sosem baj, ha egy tőlem idegen stílus színezetként felbukkan itt-ott, de a deathcore-t ilyen tömény formában nem bírom elviselni; a breakdownok nekem semmit sem jelentenek, a szövegeik nevetségesek, a malacvisítást a zenében pedig nem tudom komolyan venni, és idegesít is. Amikor egy általam jónak tartott death metal lemezen felbukkan az ilyesmi, rendre felhördülök, hogy minek?!

A crust/punk/HC fanok nem lesznek az egyetlenek, akiknek bejön majd ez a lemez, mert a sludge-hoz vagy éppen az atmoszferikusabb zenékhez szokott fülek is találhatnak fogást a lemezen. Bár a barátságtalan, agresszív vokál és a punkos lendület az első feltűnő jellemzők, a lemez többdimenziós mivolta a különféle hangszereknek és jó összhangnak köszönhető. Dallamok, harmóniák, szép hegedűbetétek (Crown in Red) vagy súlyos lassulások éppúgy megtalálhatóak, mint a már említett crust/punk veszett csapkodása vagy a jókor érkező, jól eltalált riffelés. Ritkán adok ilyen nagy pontszámot egy ilyen műfajú zenére, de az is ritka, hogy egy ilyen lemez többet nyújtson nekem, mint amennyi elsőre lejön. Egyedül az emocrust stílusjelöléssel nem vagyok kibékülve.

Lepörgött már párszor, és minden hallgatással egyre közelebb kerülünk. Nagyon fogós anyag, engem kétségen kívül meggyőztek. Annak ellenére, hogy sokféle hangulat keveredik (a második dal egyenesen Morbid Angel), ott van a megmarkolható fogódzó, ott a tapadás, ami innentől kezdve újra meg újra berakatja velem a lemezt. Az ajánlónak szeretném megköszönni!

Hogy mi "túl" hosszú, mi nem, arról már sokszor beszéltünk. Szerintem sok egyórás thrash, death vagy black metal lemez is tud túl hosszú lenni, de pl. a Spectral Lore 2014-es (csodálatos) másfél órája nem túl hosszú, a Swallow the Sun triplalemeze több tucatszor lement már a CD-lejátszómban, és soha nem volt túl hosszú a 2 órát bőven meghaladó játékidő, a tavalyi Bell Witch egyszámos másfélórája is indokoltan annyi, amennyi, a nemrég megjelent Necros Christos lemeze 2 teljes órán keresztül is képes lekötni... ahogyan a szóban forgó Abraham is. Egy pillanatra sem érzem a fáradtságot hallgatásakor. Ahogyan az űrben, úgy bizonyos albumok esetében is másképp telik az idő. Az elcsépelt "utazás" szó ezúttal nagyon találó ide, én átérzem a koncepciót. Szerintem sokoldalú, zenei és roppant hangulatos anyag.

Az előző lemezbe egyenesen beleszerettem, és anno biztos helye is volt a 20-as listámon. A Sleep című dal például megunhatatlan remekmű. Nagyon vártam az új lemezt, és megdöbbentem, mennyire kinyílt a zenekar. Rengeteg a változás, sokkal szellősebb dalszerkezetekkel találkozni, rengeteg tiszta énekkel, ami korábban nem volt jellemző. Weide-nek igazat kell adnom, az énekes nem egy Nemtheanga, érződnek a határok itt-ott, de egyértelműen meg lehet szeretni. Sőt, több helyen nagyon szép és hangulatos a vokál, aminek én személy szerint nagyon örülök. A dalokba zeneileg nem tudnék belekötni, csodaszép és harmonikus, tele leheletfinom dallamokkal.

Számomra ez itt háttérzene. Atmoszferikus black sodrások, dallamok, de mintha százszor hallottam volna már ezt a lemezt...

Ez a blues-os hard rock háttérben szólhat nyugodtan, kellemes, de magamtól nem hallgatnám, a dalok nem különösebben hatottak meg.

Hol melodikus, hol technikás, gyors, szimfonikus death metal Cradle of Filth-szerű vokállal (vagy valami olyasmi). Nekem ez fárasztó és felesleges. Semmi maradandó.

Rengeteget pörgettem a digók brutális halál metál lemezét az utóbbi időben, oké hogy a vokál olyan egy idő után, mint a disznóvágáson de zeneileg a műfaj kedvelői számára teljesen rendben van.

Tény és való, hogy nagyon nehéz a metál zenét szerető embereknek elvonatkoztatnia Ihsahn nevét az Emperortól, de a progresszív hatású szóló lemezei is teljesen rendben vannak szerintem.

Nyomjad Weide a core-t nyugodtan, mostanában túl sok ilyen "slam" jelzővel megbélyegezett cuccot hallgatok, abban a kategóriában az év idei legjobbjai között van.

Hűha ez aztán nem semmi...imádtam Alex CF munkásságát a Light Bearer-ben és a Fall Of Efrafa-ban egyaránt, ez sem lesz kivétel.

A 60 perc feletti játékidőt felvonultató lemezeknek a hallgatásához legtöbbször kétkedve állok neki, mert kevés olyan stílus van ahol végig fent lehet tartani a hallgató figyelmét. Az Alkaloid-nak ezt a lépcsőfokot sikerült megugornia másodszorra is.

Baromi nagy hátralépés az előző lemezhez képest...remélem visszatérnek ahhoz a koncepcióhoz a jövőben. A hosszáról meg ne is beszéljünk....

Az előző lemezüket szerettem én is nagyon, itt a tiszta éneket szokni kell, de idővel lehet megy feljebb a pontszám...fog még pörögni.

Háttérzenének teljesen ideális atmoszférikus black metál, mikor az embernek éppen csak valami laza dallamosság kell a háttérbe.

Háttérzenének is épphogy megüti nálam a lécet, nem az én műfajom a hard rock.

Egy kaptafa a The Black Dahlia Murder-el nekem, meg lehetne rövidebb is egy kicsit, de ezeket leszámítva rendben van a lemez.

Ultraprimitív döngölés, mintha aranyhalak játszának death metált...elfelejtik, hogy 10 másodperce milyen témát játszottak, majd újra feltalálják ugyanazt. Az efféle death metál soha nem volt a kenyerem. A bugyborékolás itt ritka igénytelenre sikeredett: többnyire csak egy elnyújtott böfögésre emlékeztet, de néha olyan, mintha egy öblös fing a nehezebb utat választva, az énekes száján keresztül akarna a fellegekkel egyesülni.

Az előző album nagyon nehez érett be, de azóta nagy kedvenc lett. Itt is túl sok minden történik...de megéri több esélyt adni neki

Valahogy így szólna az is, ha egy macskát sajtreszelőn keresztül szeretnénk a lehető legtechnikásabb módon átpaszírozni. Ha csak a zenei részre koncetrálunk, akkor még érdekes és élvezetes dolgokra is lelhetünk (pl. az Extinction visszhangzó témájá meglehetősen erős és élvezhető). A sima death metál talajától nagyon elrugaszkodnak, és szinte minden alkalommal az öntelt dzsü-dzsü döngölés veszi át a főszerepet. Az újhullámos, core elemek pedig mindig csak kikandikálnak, de semmi értelmük nem marad, díszítőelemnek is feleslegesek. Bosszantó album, mert sok lehetőség lett volna egy kiváló anyag megalkotására, de minden alkalommal a kényszerű postmodernség csapdájában kötöttek ki.

Eléggé nehézre sikerült. Nekem már kicsit túl sok volt a rozsda, pedig zeneileg nagyon kitettek magukért. Furcsa volt, hogy a punkos crust hatásokkal sikerül nekik post metál hangulatot teremteni.

A szokásos csapdába esnek. Úgy érzem, hogy a prog metál jelző már csak az efféle ömlengést illeti meg. Rossznak azért nem mondanám, de előremutatónak és szórakoztatónak sem.

Biztatóan indult, aztán hamar átcsapott egy megnemértett kamasz agonizálásba. Az óbégatás zavart talán a legjobban, valahogy nem akart passzolni a másnapos fejfájásos hangulathoz, amit nagy elánnal próbált közvetítetni ez az anyag. Ja...meglehetösen hosszú, ez pedig újabb feketepont.

Hangulatos anyag lett, a folk elemek észrevétlenül és izzadságszag nélkül egyesülnek a metálos részekkel. Én is a tiszta éneket érzem nagyon amatőrnek. Mivel már annyit csalódtam a népzenei-metál hibridekben, ez most kicsit visszaadta a reményt.

Egy minőségien összerakott, atmoszférikus black metál orosz módra, ahol még a post elemek is a helyükün vannak, ezáltal megfelelő mértékben emelik a hangulatot. Az album hosszúsága itt az igazi gond, a második elfáradok, pedig még új témákkal is gazdálkodnak. Szerintem nekem az ének hiányzott nagyon, néha egy kis feloldozásként elfért volna.

Én sem tudok sokat hozzátenni a többiekhez képest. Rengeteg hasonló banda van, háttérzenének tényleg tökéletes, de semmi többnek.

Ez van, ha az ultrabrutál death fanok túl sok Dimmu Borgirt hallgatnak...Itt már a giccsesség olyan mértékűre terebélyesedik ki, hogy sokszor a hányinger kerülgetett. Ez főleg az Arch Enemy-t idéző gitártémákra igaz és a gagyi szinti betétekre...Ez sokkal jobban megerőszakolta a hallójárataimat, mint a Within Destruction ..hogy valami pozitívat is mondjak: a basszeros játéka néhol nagyon izgalmas volt.

Kimagaslóan alulinspriált zene. Nem is értem.

Hű, ez valami szélsőségesen öncélú művészieskedés lett. Nem lehet egy végtében végighallgatni. De mi lelte őt, illetve a "kísérőzenekarát"? Az első két Ihsahn lemez még tök jó volt!

Valahol a közérthetőség és a sznobizmus határán vagyunk. Nekem nem jött át a lényeg.

Maratoni unalombomba.

Túl sokan próbálkoznak ilyesmivel mostanában is, meg úgy általában a post-black 2010 utáni felfutása óta. Ha 300 hasonlóval nem találkoztam, akkor egyel se.

A csapat 3 évvel ezelőtti lemeze elég unalmasra és csökkentett energiatartalmúra sikerült, ez az új viszont merőben más, tartalmasabb, mozgalmasabb. 4-5 évtizedes rockzenei paneleket hallunk, de azt kegyetlen jól. :)

Csiricsáré zene. Pár dallam tetszett azért rajta.

Na ne vicceljünk már! :-D

A dobhangzásba azonnal beleszerettem. Aztán az összes hangszer hangzásába. Meg az első dalba. Idegzet kell hozzá, az tény. Az Arktis. nem különösebben jött be, ez viszont elsőre. Valószínű az alter rockos témák miatt. Sokszor rémlett fel a The Cure.

Nekem nem az a bajom vele, hogy core, hanem, hogy semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. Bár a pigsqueal igen. Negatívat.

D-beat ütemek és hegedű együtt. Érdekes. Van pár uncsin trendi elem, csak ezért nem 10. De amúgy nagyon kedvemre való. Na jó, az eredeti ötlet miatt legyen 10. Amúgy másodszorra hallgatva legit 10-nek kezd érződni. :-D

Nem nagyon mozgatott...

Ez a megszólalás és a basszusgitár hangereje, illetve a zenész hangszerkezelése máris út a szívemhez. A gitár ésszel van keverve, nem dominál mindent. Előjönnek a kedvenc megoldásaim is: reverb, phaser, LFO és a többi kütyü, ami kell a varázshoz. A dalok építkezése is zseniális. Nem tudok belekötni. Év végi toplistás anyag!

Gyorsan ráuntam. Pedig nem rossz... Pár dallamos ének kicsit amatőren hat, de szerencsére ez a műfaj elbír ilyesmit.

Ezek kb. ugyanazt akarják csinálni, mint a Fen, és az alapokat egészen jól sikerült ellesni, csak a fűszer nem ment bele a kompozícióba. Így sajnos nagyon unalmas, és kiszámítható. A britek mesteri szintre csiszolták a post metalt, ők itt nem...

Egy árva hangra sem emlékszem belőle. Tökéletesen belesimul a szürkeségbe...

Nos igen, én is úgy érzem, hogy most valami nincs a helyén. A modern prog áramlatnak nagyon megfelelni akaró lemez lett ez. Van itt egyéniség, meg jó ötletek, mégis felejthető az eredmény.

Erőteljes újító szándékot érzek ezen az albumon, ami értékelek! Kár, hogy csak az eleje volt igazán erős...

Valami jobb fajta ének nekem nagyon hiányzott innen. A hossza meg egyenesen arányos a lemezen hallható izgalmasabb pillanatokkal. :(

Nem mindig lelkesedem, ha extrém metálban dallamos éneket hallok, de itt most minden a helyén volt!

Nem rossz! A műfajhoz ugyan hozzá nem tett, de amit hallottam, az meggyőző volt. Van, hogy nincs gondom a biztos kézzel előadott biztonsági játéktól, ez most pont ilyen.

Mindent bele vegyesfelvágott amcsi módra, technikás, dallamos, szimfonikus, bombaszt hangzással, csak éppen arra nem emlékszik az ember hogy 3 másodperccel ezelőtt mi történt, olyan szinten intenzív a hangjegy-áradat.

Sötét, mocskos, súlyos gonoszság az Inherit Disease vonalán. Hát lehet ezt nem szeretni?

Riff-orienált deathcore, amiben szerintem ügyesen keverték a brutal death- és a -core műfajok sajátosságait. Súlyos breakdown-ok, remek (bár ritka) szólók, néha felbukkanó szinti/elektronika egy kis színesítésnek és persze kurva sok indokolatlan breeeeee-breeeeeee. Az intro és a borító után dalszövegileg az album csalódás, a lyrics elcsépelt és ostoba, de zeneileg szerintem nincs miért szégyenkezniük a szlovén srácoknak.

A német alkimisták kifejlesztették a boszorkánykonyhájukban a tökéletes progresszív metal receptjét. Ez a lemez stabilan ott lesz az év végi toplistámban, az már biztos.

Tegnap szinte egész nap ezt hallgattam, és ma is ezzel indítottam a napot. Mialatt pörgött, többször is beugrott Fenriz Isengard projektje, valahogy annak a hangulatát hallom vissza a lemezből, bár itt a hangsúlyosabb pagan elemeknek köszönhetően egy jóval szélesebb spektrumot képes felvonultatni az album. Talán a fogós, egyszerűbb szerkezetű számoknak köszönhetően, de viszonylag kevés hallgatás után is úgy érzem, mintha már ezer éve ismerném az anyagot. A natív nyelven előadott számok pedig kifejezetten jól estek. Elég, ha valaki megszólal valami skandináv nyelven, és már érzem is a csontjaim mélyén az "északi sötétséget". :) Amibe bele tudnék kötni, az a néhol túlzásba vitt tiszta ének, ami olykor -úgy érződik- meghaladja énekesünk képességeit és időnként elég sutának hallatszik...

Masszív, sűrű atmoszférával átitatott cucc, aminek minden szegletéből sugárzik a nagybetűs HANGULAT. Szerencsére nem érződött töménynek, még csak fárasztónak sem mondanám, a hossza ellenére sem, viszont... baromi nehéz úgy változatos, folyamatosan megújuló és érdekes zenét alkotni, ha instrumentális szinten mozog az egész. Nagyon-nagyon kevés példát tudok mondani olyan instrumentális zenekarokra, akik ilyen közegben képesek számomra tökéletes albumot kreálni. Talán a már korábban előcitált Dark Matter Secret, Vipassi és Blotted Science azok a zenekarok, akik képesek végig lekötni a figyelmemet, de ez adódik magából a zenéjük stílusából. Egy pörgő, folyamatosan változó, formálódó zsáner sokkal izgalmasabb hatást kelt ének/vokál nélkül, mint egy atmoszferikus black. Bitang erős a Trna jelen albuma, de nem eléggé "hektikus" nekem ahhoz, hogy magasabbra pontozzam. De ez egyszerűen a műfajából adódik. Szóval nem tudok haragudni rá, egy kicsit sem, de túlértékelni sem akarom.

Megfelelő mennyiségű riff megfelelő időegység alatt. Stabilan kimunkált, erős lemez. Az alternatív borító miatt gondolkodom a plusz egy ponton. :D

Ha kevesebb lenne a tiszta enek(amit nem is nagyon tud ki enekelni a csavo) akkor ez egy olyan lemez lenne amire reg vartam. Igy viszont "csak" egy fasza pagan metal lemez. A "black" jelzot en hanyagolnam, de ezt nem mint negativum hozom fel csak hogy tudja a hallgato mire szamitson.A borito tetszik de az is megteveszto lehet, lagyabb kellemesebb muzsikat rejt az album.

12 egy tucat, semmi kiemelkedo, olyan sok ilyen van hogy a sajat buzos mocsaraba sullyed.