Teljesen hidegen hagy. Nem zavar de egy percig sem tud lekötni.

Úgy látom ennek is van rajongó tábora. Én nem tartozok közéjük. Nagyon nem! És még vinylen is kiadták?!

Addig jó amíg szól, de nem hagy semmi maradandót maga után.

Hiányzik a fantázia. Alig különböztethetőek meg a dalok. Monoton a zene, nincs egy jó riff, a basszus nagyon rátelepszik az egész produkcióra, a djentes zakatolásból hamar elegem lett. Nem gondoltam volna, hogy ilyet leírok, de több tiszta ének kellet volna. Az extrém vokál gyakran inkább hisztis rikácsolás. Az a néhány jó ötlet (PL. Retrospection) nincs eléggé kifejtve. A borító szép lett.

Tetszik a kicsit néhol durvább megszólalás, tetszik a dobok puha már-már törzsi megszólalása. Jó hogy néhol kicsit csípősebb fűszer is került bele, talán kicsit többet is elbírt volna. Viszont a végére az örökös szólózgatás (különösen a szinti) már sok volt akármennyire is profi.

Szerintem ez egy egyszámos lemez. Az Agamemnon még érdekes az extrém vokál is a helyén van, a lemez további részében már teljesen felesleges, nem ad hozzá, inkább elvesz. Lehetett volna egy tűrhető prog-rock lemez belőle. Ebből a műfajból inkább a Dreadnought.

Néha jól esik ilyen post rock-kal átöblíteni a hallójárataimat. Videoval szerintem érdekes, hogy mit varázsol a looperrel. Persze vannak benne repetitiv részek, és önismétlés is de a hangulat amit közvetít az nagyon megfogott.

Nem ismerem se a műfajt sem a bandát, de úgy érzem, hogy stílusában ez egy kimondottan jó lemez. Számomra is szerzett nem kevés érdekes, sőt kifejezetten élvezetes pillanatot.

Nem kedvencem ez a szikár death, de kellemes meglepetés volt az albumnyitó Deserted. Utána viszont egyre jobban ellaposodott, unalmassá vált. Ez a vokál nekem túl egysíkú, hogy érdekessé tudjon tenni egy ilyen hosszú lemezt. Zeneileg sem nyújtott túl sok fogódzót.

Mikor ránéztem a borítóra, megfogalmazódott bennem, hogy remélhetőleg egy jó kis hard rockos, NWOBHM lemezt kapok majd és láss csodát:) A 80-as évek hajmetaljától hányni tudnék, de ez a 70-es évek második felére datálható angol vonal nekem bejön és kész. Mondjuk nem egy Angel Witch, Diamond Head vagy Pagan Altar és a kettős vokállal sem robbantottak nálam bankot, de jó...

Engem a The Dillinger Escape Plan anyagaira emlékeztet, amit a maga idejében nagyon szerettem. Ők nagyon jól oldották a szélsőséges extrém megoldásokat slágeres megoldásokkal, jazz betétekkel. Ez utóbbiból itt is kapunk, de kevésbé fogós módon. Hiányzik is a végeredményből a kontraszt, de ötletekből azért nincs hiány. A vokál is lehetne változatosabb, mert ez hosszú távon lefáraszt.

Hangulatos stoner/sludge cucc okos játékkal, helyenként nagyon fasza énekkel. Talán adok még neki esélyt.

Minden szempontból fantáziátlan anyag, a csajnak olyan unalmas a hangja, hogy az már fáj. Hallgattam fülesen, hanfalon, de nagyapám erőteljesebben csapta ki a taknyot az orrából a járdára, mint ahogy ez szól. A Judgement (10 perc környéke) már rendesen fájt az ésszerűtlenül összedobált, bármiféle valódi zeneiséget nélkülöző műfaji dobálózásával. De egy pozitívum azért eszembe jutott: nem REINHARDT BUHR.

Micsoda zenészek alkotják a Sons Of Apollo csapatát..atya ég... Ennek megfelelően borítékolt, ezredmilliméterre kimért progresszív metalt kapunk azokból a sablonokból, melyeknek ezek az emberek a legnagyobb mesterei a világon. Produkciójukat évtizedek óta csiszolgatják istenadta tehetségükkel karöltve, nevük már-már garancia, márkanév. Pont ez is a legnagyobb bajom velük, a kreativitás, ötletesség már rég kihunyt bennük, de nem elismerni ezt a zenei minőséget pont akkora ostobaság, mint szentélyt emelni neki.

A lemez nagyon egyszerű problémával küzd: az extrém részek, amit fűszernek, különleges adaléknak szántak, azok szimplán szarul vannak összhangba hozva a légköri elemekkel, elszállásokkal. Rengeteg ötlet bújik meg itt a sorok közt, esetleg papíron, de a kivitelezéssel, arányokkal, még a hangzással is komoly gondok adódnak. Kb. annyi, hogy így nem igazán élvezhető.

Tisztelet az ajánló bátorsága végett. De azért egy kis tüske is akad bennem: mostanság nehezen sajtolom ki a perceket zenehallgatásra, erre meg elraboltok tőlem ennyi időt egy ilyen langyos lábvízre. Biztosan megvan a zenei értéke, technikai mittudoménmilye, de nem ezért járok a forgácsra.

Megmondom őszintén, hogy számomra az itteni 1-2 kapott promós anyagon túl a HC annyit tesz, hogy meghallgatom a Hatebreed - Destroy Everything című tételét és fél évig elvagyok nélküle... Ezt becsületesen végighallgattam, a 20 percből 15-öt ugyanolyannak hallottam, de ki vagyok én, hogy megítéljem a művészet ezen ágát? Néhány gitártéma és a megkérdőjelezhetetlen energia az tetszett, erre kap egy semleges pontot...

Amikor összeraktam a 2019-es listámat, mindenképp szerettem volna benn death metalt is szerepeltetni. Ezen a fronton volt a legnehezebb dolgom a választás, mivel 5-6 lemez is versenyben volt az én szájízemnek megfelelő anyagával. Többek közt a Gatecreeper volt az egyik ilyen jelölt a Paganizer, Tomb Mold, Vastum, Memoriam, Kurgan mellett. Végül persze a Deathswarm puritánsága nyert:) De ez is egy egyszerű, időpocsékolás mentes, vegytiszta death metal lemez.

Nem az én világom, maradok távoli szemlélő.

Kaotikus, bipoláris mély-sötét őrület. Csak azért maradt le az év végi listámról, mert éppen abban a percben, nem jutott eszembe.

Az ének kiváló benne, jól megtalálták az arányokat a dallamos és extrém vokál között. Viszont valóban az a baja, hogy nem maradandó, ha nem lenne bent HP-n valószínűleg maximum egyszer hallgattam volna meg.

Egyike az aktuális szét sztárolt zenekaroknak, mondjuk, hogy megérdemelten-e az vitatható. Patika mérlegen van ki mérve benne minden ami jelenleg trendi, az izgalomnak és érdekes mozzanatoknak még csak árnyéka sem vetül erre a 40 percre. A többségnek úgy is elég, hogy hörgős jó csaj van benne, aki amúgy még tud is énekelni, de valljuk be, hogy tucatszám vannak az izgalmasabb énekesnők, az ismeretlenség homályában. Néha-néha azért fel üti a fejét néhány ötlet csíra, de ezeket szerencsére azonnal sikerült elfojtani, valami idegesítő djentes prüttyögéssel. Mondom ezt úgy, hogy egyébként szeretem a disszonáns zenéket.

Tanith 2.0

Még Weide hívta fel rájuk a figyelmem, amikor ki jött a lemez le is pörgött egyszer-kétszer, meg most is. Érzem, hogy jó, izgalmas és hangulatos, mégis nekem hiányzik valami megfoghatatlan dolog, amitől maradandó lenne.

Jó hosszú céltalan lötyögés. Kb annyi értelme van, mint youtubeon az ilyen "relaxing lofi hip hop beats for studying" cuccoknak. A közepén már kifejezetten idegesített, hogy semmire nem tart az egész.

Lásd (már elkészült) ajánló.

Annyi jó deat metal lemezt ajánlotok mostanában, hogy még a végén szépen lassan vissza tér hozzám ez a stílus. Az utóbbi három-ból, gondolom mindenki tudja mikről van szó, viszont ez tetszett a legkevésbé.

Retro hard rock/heavy metal. Vannak jó dalok a lemezen, a végére egészen megszereti az ember.

Agymenés, ami hol kibírhatatlan, hol az az érzésem, mintha lenne benne valami. Értelmetlen zajongásnak nem nevezném, de azt sem érzem, hogy megérné a szenvedést az az egy-két pont, amivel esetleg többet érne. Az utolsó dalért azért járna valamilyen büntetés.

Nagyon megtetszett, ahogy egyre többet hallgattam. Elsőre a pozitív üzenete talált el hozzám éppen jókor mintegy emlékeztetőként, utána a zene is sok kellemes percet okozott. Hangulatos darab, érzékeny pillanatokban bele tud kapaszkodni az ember.

Jinjer és farrrkas távolság: Makó - Jeruzsálem. Apropó, Makóra a következő körben még visszatérünk.

Erős progresszív metal anyag, nagyokhoz méltó csúcsminőségben előadva. Érdemeit maradéktalanul el kell ismerni, még ha hanyatt nem is vágja magát tőle az ember döbbenetében.

Szürke lemez, negyedik hallgatásnál is elkalandoztam, egyszerűen nincs mibe kapaszkodni.

Festéshez, rajzoláshoz, elmélkedéshez ideális háttérzene lehet sokak számára. Nem az én hullámhosszom.

Különösebben nem rossz, de azt hiszem, megint a hullámhosszal van a baj. A HC/black nem igazán lesz az én műfajom. A Confinement pofás darab, de a lemezért nem tudok lelkesedni. Lehet, más igen, tenni kell egy próbát, 20 perc nem sok, annyit mindenképpen megér.

Izmos, karcos death metal lánctalpak dübörögnek. Több mint kellemes.

A sok noise mellett ez már felüdülés. Tetszik, hogy nem akar más lenni ami.

E heti karónk is megvan... :)

t u c a t

Hatalmas csalódás a csapat. Egy Arch Enemy, vagy The Agonist után ez egy rakás szar, megjegyzem utóbbi két zenekar legutóbbi szerzeményei is elég gagyira sikeredtek. Ez meg még azokat is alulmúlja pár fényévvel... Azért a reinhányásnál jobb vót na.

A tiszta ének nem annyira az én asztalom, de itt minden annyira a helyén van hogy ennél kevesebbet nem akartam adni ennek a remek lemeznek.

12 1 T = 3

Nem tudom mi a gyász ez, de ha már itt van, megjegyzem teljesen feleslegesen, lepontozom, tiszta vicc ez a valami, hányinger. Faszom hogy nincs fél pont mint régen.

Egy újabb zenei alkotás a diliházból. Köszönöm az ajánlónak!

Elmegy.

Kellemes nosztalgiázás. Nem hiszem, hogy sokszor elő fog kerülni, de mindenképp a forduló jobbjai közt van.

Ha választanom kell, inkább az a Reinhardt gyerek...

Első találkozásom hallgatói szinten a zenekarral. Persze mindig látok itt-ott feltűnni egy-egy róluk szóló cikket, fotót, de soha nem éreztem rájuk ingert. Mostantól már tudatosan kerülöm majd őket. Vérunalmas és semmilyen hangulatot nem közvetít felém. Külön bosszantó, hogy tényleg jól zenélnek technikailag.

Nem nekem zenélnek. Ahogy ebben a körben sokan mások sem...

Most félreteszem azt, hogy nagyon nem metál, de még csak nem is rock. De sehogy sem látom benne az izgalmat.

A tavalyi élmezőnyből...