Az ember azt gondolná, hogy pagan black metal már nem igazán képes újat hozni az asztalra, noha a zsáner korántsem nevezhető lerágott csontnak, amire jelen kritikánk alanya is tökélete példa. A Havukruunu, negyedik stúdiólemezével sötét, pogány erőket enged szabadjára, melyet Tavastland címre kereszteltek és egy szomorú történelmi eseményt dolgoz fel.
1236-37 tele nem csak a hosszú nappalok miatt volt sötét Finnország történetében: ezekben a hónapokban zajlott az a lázadás, amikor tavastlandi finnek egy csoportja fellázadt a keresztény egyház, valamint a svéd befolyás ellen. A lázadókat egy ideig a novgorodi fejedelemség támogatta, azonban egy pápai levél keresztes hadjáratra szólította fel a svédeket, akik nem csak a pogányokat tiporták sárba, de a finn területek nagy részét is bekebelezték. Ezt a lázadást énekli meg Havukruunu.
A Tavastland csavar egyet a megszokott képleten és a pokolból éneklő legyőzött hősök szemszögéből meséli el történetet, ahogy régi idők bölcsességét osztja meg velünk. Nem nehéz párhuzamot vonni témaválasztásban modern világunkkal, hisz dalcsokrunkban a vallás egyfajta allegóriaként szolgál a modern ember természettől és tradícióktól való eltávolodására. A Tavastland fájdalmasan pontosan mesélli el a pogány lázadáson keresztül azt, ahogy a digitalizált világ okos eszközei közé szorult ember kétségbeesetten keresi az anyafölddel való kapcsolódást.
Első dalunk, a Kuolematon laulunhenki lassabb tempóval veszi fel a történet fonalát, ahol a melodikus riffekben a finn népzene elemei elevenednek meg, melyet szitálós dob és kissé nyers hangzás tesz teljessé. A komor hangulat fokozódik az Yönsynty-vel, amit egy karakteres fémes intro, valamint egy emlékezetes szóló tesz teljessé. A kezdeti pörgés folytatódik a Havukruunu ja Talvenvarjo dalban is, amiben egy rövid, ám annál kiválóbb akusztikus gitár betét hoz megnyugvást fülünk számára, középkori hangulatban. Következő szerzemény, a Tavastland már nem ennyire kegyes, hanem sötét, black metalos átvezetés szolgál a Kuoleman Oma, valamint az Unissakävijä hősies, rideg pogány dallamaihoz.
Utolsó két számunk, a Kun veri sekoittuu lumeen, valamint a De Miseriis Fennorum fájdalmas, megkeseredett hangultatot hoz, ahogy a csatában megfáradt hősök vére hóval keveredik. Éles, szinte fülsértő gitárszó, vészjósló hangulat telepszik az emberre, hogy az utolsó számban végül mindenre elszánt hörgéssel adja a világ tudtára a lázadók balszerencséjét. A lemez záródarabja levezetésben időt hagy a hallgatónak arra, hogy feldolgozza az elmúlt egy óra őrületét.
A Havukruunu negyedik lemezében kiemelendő a basszusgitár, mely egy nagyon karakteres hangzást kölcsönöz a daloknak, szinte vezető szerepet vesz át, ami Humö munkáját dicséri. A remek basszusjáték mellett a kórus emeli epikus magasságokba a lemezt, egyértelműen ezek a szerzemények fénypontjai, de nem hagyhatjuk ki a jól megírt és eljátszott gitárszólókat sem. Összességében egy remek lemezt hozott nekünk a Havukruunu, ami emlékezetes dallamokkal, epikus kórusokkal regéli el a Tavastland-i lázadás történetét. Tökéletesen használja a pogány-keresztény ellentétet a modern digitális világ és a természettől való eltávolodás ellentmondásának ábrázolására. Mi ez, ha nem a pagan metal esszenciája?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Brilliáns lemez, ezek a srácok nem tudnak hibázni! Nagyon megérdemelték ezt a pontszámot, én is egy 9-est dobnék rá.
Viszont a kritika elég aránytalan, a „pogányság” kérdése túlsúlyos az írásban, a zenéről való értkezés kárára… pedig ez zeneileg egy nagyon tartalmas kiadvány. Arról nem is beszélve, hogy nem értem a műfaji besorolást. Tudtommal nem a szövegek szerint kategorizálunk műfajokat.
Bocsi a morcos kommentért.
Ugyan! Nagyra értékelem az építő jelleg kritikát, főleg, ha az jogos. 🙂 A műfaji besorolást egyébként az Encyclopaedia Metallum alapján adtam meg.