Higher Power
27 Miles Underwater

(Roadrunner Records • 2020)

Professor Shub Niggurath

2021. január 14.

1

Pontszám

8.5

Mituán a Főnöknek elküldtem az év végi listámat, azonnal eszembe jutott, hogy ezt a lemezt teljesen lehagytam róla, miközben rengeteget pörgött. Így, ha már ott nem kapott helyet, akkor írok róla egy ajánlót, mert igazából egy elég izgalmas lemezről van szó. Tipikusan az a lemez, amit első belehallgatásra elkönyveltem egy szimpla pop-punk cuccnak, az a stílus meg nem igazán érdekel, meg amúgy is hallgatom a „jobbik felem” által eleget, ha akarom, ha nem. Viszont, miután egy számomra kedves blog írt róla egy elég jó ajánlót, sőt a kommentek is röpködtek, hogy milyen jó lemez, úgy éreztem, elő kell vennem egy mélyebb ismertség erejéig. Ez a története annak, hogy majdnem lemaradtam 2020 egyik legizgalmasabb hardcore anyagáról.

A Higher Power is leeds-i, mint a nem rég tárgyalt Ona Snop, még ha zeneileg nincs is sok közük egymáshoz. Szóval továbbra is fenntartom, hogy van valami a leeds-i levegőben. Eddigi rövid karrierjük során azt az utat járták be, amit mellettük elég sok, fiatal banda is, mint például a Code Orange vagy a Turnstile. Egy eléggé nyers, a 80-as években gyökerező zenei közegből indulva, tartanak egy sokkal kísérletezőbb és főként lágyabb cél irányába, ami viszont lehet csak egy megálló egy hosszabb úton. Ezt majd az idő eldönti. Igazából elég sokszor rájuk is bélyegezték az angol Turnstile titulust, ami részben érthető, hiszen mindkét zenekar a nyersebb és eléggé hasonló hangzásból indulva kezdett el dallamosodni. Bár, a második nagylemezre eléggé más irányba mentek el ahhoz, hogy ez a kijelentés hülyeség is legyen.

A Higher Power-nél van egy trükk, ami az én felületes első belehallgatásomra meg is vezetett. Ez pedig az, hogy fogták a nyers hangzásukat, nyakon öntötték rengeteg dallammal, grunge-os, alter rock-os megoldásokkal, aminek az eredménye egy olyan lemez, ami elsőre egy erőteljes szemöldök felszaladást eredményez. Mélyebb odafigyelés után viszont kirajzolódik, hogy a háttérben ugyanazok a hardcore-os dolgok vannak amik eddig is, csak olyan jól sikerült az adalék és a trükk, hogy simán átver. A legnagyobb köpönyegforgató pedig Jimmy Wizard énekes, aki nélkül valószínűleg nem működne az egész. Olyan hangja van és olyan hajlításokat produkál, úgy érzi magát az ember, mintha a 2000-es évek elején bekapcsolta volna az MTV-t és valamelyik, akkori menő banda zenéjét hallgatná, teszem azt a Jane’s Addiction-t vagy éppen a nem rég visszatért Hum-ot.

Zeneileg megtalálhatóak az első lemez nyersebb dolgai és breakdown-jai, viszont nem csak az ének terén idéződnek fel, a fentebb említett zenekarok. Sokszor előjönnek a lebegős gitár riffek, amiknek magjai már az előző lemezen is el voltak vetve. Találhatóak egyértelműen pop-os dalok, mint a Lost in Static vagy az akusztikus In The Meantime amivel, talán a legmesszebbre nyúltak el a srácok az eddigi dolgaiktól. Vannak már-már pop-punkos, éneklős „feel good” dalok mint a Rewire(101) vagy a Low Season. Viszont továbbra is akadnak olyan dalok, amik a Turnstile-os vonalat erősítik és sokkal nyersebbek és hardcore-osabbak, mint például a King of My Domain. Összességében tehát, egy eléggé változatos lemezről beszélhetünk.

Ez egy eléggé átverős lemezre sikeredett, már ha valaki csak felületesen ismerkedik vele, mint én elsőnek. Pedig egy eléggé kísérleti anyagról van szó, ami viszont gyökereiben továbbra és hardcore. Dallamos, sokszor pop-os, de harapni is tud ha kell. Sokan felvetették azt a kérdést is, hogy ez csupán egy poén-e? Én nem tudom eldönteni, de hogyha az is, valami ilyen minőségben és ennyi munkával kéne mindenkinek vicceskedni meg parodizálni.