Annak idején A Hallelujah lemezével ismertem meg az Igorrr munkásságát. Ami a francia Gauiter Serre, multihangszeres, muzikális próféta és egyelőre nem diagnosztizált őrült nem mindennapi ámokfutását takarja. A Whoukre 2012-es feloszlásának évében jött a második solo lemezével, a már említett Hallelujah-val. Utána már kettő-három évente örvendeztetett meg minket elborult agyszüleményeivel és csiszolgatta, tökéletesítgette a besorolni körülbelül lehetetlen, de általa baroquecore-nak titulált stílusát. Ami a death metal-on, trip-hop-on, barokk-on, breakcore-on át rengeteg stílust magában foglalt, mikor milyen arányban. Az igazi áttörést a 2017-es Savage Sinusoid hozta neki, amit már a Metal Blade hozott ki, amitől be is robbant a köztudatba.
Nem titkoltan odáig vagyok a francia zenei színtérért, legyen szó bármilyen stílusról és ehhez a „kapudrogom” az Igorrr volt, aminél franciább zenét személy szerint el sem tudnék képzelni. Noha az elmúlt három évben szét hallgattam a Savage Sinusoid-ot is, mégis volt vele kapcsolatban egy kis hiányérzetem, talán az, hogy azon anyaga sokkal metal központúbb lett mint addig bármi amit kiadott a kezei közül. Nos ez az új lemezre valamennyit változott. még hozzá abba az irányba, hogy sokkal arányosabb az egész album megszólalása. Az első publikus dal a Very Noise breakcore ütemei már megnyertek maguknak, nem is beszélve arról az elborult animált klippről amivel tálalták. A második klippes dal a Parpaing pedig a project metalosabb oldalát mutatta be, nem mással a mikrofon mögött mint George Bikanyakú Corpsegrinder Fisher-rel. Az előző lemezen Travis Ryan a Cattle Decapitation-ből volt a segítségére, bár ott úgy éreztem, hogy nem lett eléggé kihasználva ez a vendégszereplés. Itt erről szó sincs, Corpsegrinder hangja végig uralja a dalt, az pedig, hogy a videojáték karaktert is rittyentenek belőle a klipben, mindenféle az Igorrr-tól megszokott nintendo effekttel karöltve, meg már csak hab a tortán. A harmadik dal a Camel Dancefloor volt, amihez video nem készült, viszont kárpótolt az, hogy ismét egy új elem lett be emelve az amúgy sem egyszerű receptbe, még hozzá a Ezeregyéjszaka Meséit idéző arab dallamok. Akaratomon kívül is a Secret Chiefs 3 jutott eszembe, ami hasonló elborult kísérletezős zenében utazik és nagy hatással vannak rá az arab és perzsa zenék is. Egyébként Trey Spruance bandája aki Mr Bungle-ből és Faith No More-ból is ismerős lehet, érdemes a csekkolásra. Így az első benyomások alapján még jobban vártam a lemezt, mert úgy éreztem, hogy ki lett küszöbölve az az egy dolog ami nem tetszett a Savage Sinusoid-on.
Úgy néz ki, hogy jól éreztem. A teljes 55 perces játékidőt végig hallgatva, már sokadjára, úgy érzem, hogy talán ez lett eddig a legarányosabb a legjobban össze kutyult stílus kavalkád amit eddig hallottam, nem csak tőlük, hanem úgy egyáltalán. Egyébként még mindig úgy hivatkoznak a zenekarra mint Gauiter projectje, ami gondolom igaz is nagyrészt. Viszont már az előző lemez óta, szerintem beszélhetünk róla mint zenekarról. Hiszen Sylvain Bouvier például már az állandó dobos, aki a bőrök verésén kívül is rendesen ki veszi a részét a munkálatokból, legalábbis a megosztott videók alapján. Laure Le Prunenec soprano vokáljával továbbra is jelen van, ahogy Laurent Lunoir is akinek különleges hangja nélkül, számomra már elképzelhetetlen lenne az Igorrr. Visít, üvölt áriázik amit a dal megkíván, zseniális. A solo anyagait is érdemes meghallgatni Ricinn néven. Nem beszélve a rengeteg vendék zenészről akiket fel se tudnék sorolni, mind Gauiter ismerősei különböző más cuccaiból mint a Corpo Mente vagy a Öxxö Xööx.
Tizennégy dal található a lemezen. Az összes dal címéből már ki is lehet találni, hogy mire számíthat az ember. Így a Downgrade Desert már egyből az újdonsággal kecsegtet, vagyis a közel-keleties dallamokkal. A Nervous Waltz pedig a szokványos barokk/metal húsdarálót prezentálja. A már említett Very Noise pedig egy breakcore fúzióba áztatott motoros üldözés, egy meg nem értett elme határain. Már maga a dalok sorrendjének össze állítása is nagy odafigyelésről tanúskodik. Nem hiába emelték ki a promo dalok után hőbörgőknek, akik hiányoltak Laurent-et vagy épp több elektronikára vágytak, hogy várják meg az egész lemezt, mert maga az album inkább teljes egészében fog működni, ami igaz is, nekem mondjuk külön is élvezhetőek a dalok. Ami még bizonyos hogy sokkal kommerszebb lett a lemez. Olyan tekintetben, hogy a nem megszokott, avantgarde megoldásokra mindig jut egy klasszikus dal struktúra részlet vagy riff orientált rész ami egyensúlyba hozza és emészthetőbbé is teszi az egészet. Továbbra se gondoljon senki egy könnyen befogható zenére, az emberek többségének ez továbbra is egy zajos katyvasz, de a Nostril-hoz képest a befogathatóság irányába mentek már el a dolgok. A bátorság is meglátszik a dalok szerkezetén hiszen kettő dalt kivéve mindegyik közelít a 4-5 perchez, sőt egy 7 perces monstrumot is sikerült készíteni. Ami igazából a lemez egyik legjobb dala.
Azoknak akik most ismerkednek a kísérletezős zenékkel ez egy tökéletes belépés. Azoknak akik eddig szerették az Igorrr-t egy tökéletes folytatás a Savage Sinusoid után. Meg maradt a szokványos, rá jellemző elemek mégis sikerült annyi újdonságot is bele csempészni, mind stílusok és dalszerzés terén is, hogy újdonság legyen. Az egyértelmű programozásokon kívül minden hangszert a klasszikus módon vettek fel, sőt saját hangszereket is készítettek gázpalackból, de egy fém sütis doboz lehetőségeit is kihasználják, erről linkelek a végére egy videót. Eléggé szélsőséges zene továbbra is, itt valószínűleg keveseknek fog tetszeni de sebaj. Ui: Az ajánló veszélyes elfogultságot tartalmaz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.