Mostanában azért egyre gyakrabban kapunk olyan koncertcsomagokat, ahol az ember már a plakát láttán elkezdi számolgatni, hogyan fogja bírni szusszal az egész napot. A Barba Negra július utolsó hétvégéjére viszont sikerült ezt egy kicsit tovább fokozni. Július 25-én az In Flames, a Napalm Death, a Bleed From Within, az Unearth és még egy rakás zenekar költözött két színpadra, másnap pedig többek között a Biohazard, a Death Angel, a Pro-Pain, a D.R.I. és a Vio-Lence folytatta ugyanott. Ha ezt valaki minifesztiválnak nevezi, szerintem nehéz lenne belekötni. Nálam ráadásul már az első nap főzenekaránál eldőlt, hogy ezen ott kell lenni.

Vannak az embernek kedvenc stílusai, azon belül kedvenc csapatai, és aztán vannak azok a zenekarok, ahol ezen már nincs mit tovább magyarázni. Nekem az egyik ilyen stílus a dallamos, vagy ha úgy tetszik göteborgi death metal. Az a zene, ahol a klasszikus death metal brutalitása és intenzitása összeér a heavy metal dallamaival, és jó esetben az eredményből már néhány másodperc után tudod, hogy merre jársz. Az olyan csapatok, mint az At The Gates, az In Flames, a Dark Tranquillity vagy akár a műfaj fejlődésére hatalmas hatással lévő Carcass a mai napig heti rendszerességgel előkerülnek nálam. A kilencvenes években pedig olyan mennyiségben születtek a jobbnál jobb lemezek, hogy még a másodvonalban is akadtak olyan csodák, mint a svéd Gates Of Ishtar zseniális hattyúdala, az At Dusk and Forever.

Hogy aztán pontosan mi történt a melodikus death metallal, azt nehéz lenne egyetlen mondatban megfogalmazni. Szerintem egyszerűen az történt, hogy az első hullám zenekarai az eredetileg megkezdett utat nagyjából kimaxolták. Elmentek minden irányba a falig. Természetesen később is születtek jó, sőt kiváló lemezek, de azt a számomra virulens első korszakot már nem nagyon lehetett újra megidézni. Nálam ezt az időszakot nagyjából a Dark Tranquillity zseniális Damage Done-ja és az In Flames kísérletező, de ugyanúgy megkerülhetetlen Reroute to Remain-je zárta le. Aztán csodák csodájára a vérfrissítés részben egy teljesen más közegből, Amerikából érkezett. Az olyan hardcore-közeli zenekarok, mint a Darkest Hour, az Unearth, az As I Lay Dying, a Himsa vagy a Shadows Fall friss vért pumpáltak ebbe a zenébe. Az Unearth ráadásul a Zombie Autopilot képében megírta a legjobb In Flames nótát, amit nem az In Flames írt. Európában közben ott volt például a Heaven Shall Burn, de nekünk sem kell feltétlenül messzire menni: elég elővenni a Bridge To Solace Of Bitterness and Hope lemezét – már a Gothenburg című dal is elég árulkodó –, ami nálam szintén a korszak egyik gyöngyszeme. Nem mondom, hogy azóta nem tűnnek fel király új csapatok, az Obsequiae például ilyen, de azért ritkábban történik meg, hogy valami igazán letaglózzon. Sokkal örömtelibb viszont, hogy az öregek közül többen ismét kiváló formában vannak lemezen. Arch Enemy, Dark Tranquillity, In Flames, és én nyugodt szívvel ide veszem a több helyről verbuválódott The Halo Effect-et is.

Mindezt pedig azért volt fontos leírnom, mert az In Flames a kedvenc zenekarom. Ezen nincs mit kertelni. A Colony számomra minden idők legjobb lemeze, a zenekar pályáját pedig 2004-ig gyakorlatilag hibátlannak tartom. Az elmúlt tíz év lemezei természetesen már nem visszafelé tekintgetnek, nem született belőlük újabb Colony, The Jester Race vagy Whoracle, de nem is gondolom, hogy feltétlenül ennek kellene lennie a célnak. Ettől még nálam mindegyik élvezetes alkotás.

Legutóbb két éve jártak Budapesten, amikor az Arch Enemy és a Soilwork társaságában sikerült teltházat csinálniuk ugyanitt. Azelőtt viszont egy évtizedet kellett várni rájuk, így egyelőre inkább örüljünk annak, hogy most nem kellett újabb tíz évig nézegetni a turnédátumokat.

De mielőtt eljutottunk volna az este számomra legfontosabb zenekarához, azért volt még mit megnézni.

Az Unearth esetében már jóval kevesebb volt az ismeretlen tényező. Mint írtam, nálam ők a kétezres évek metalcore hullámának legjobb csapatai között vannak, és a már emlegetett Zombie Autopilot miatt eleve külön helyük van a szívemben. Élőben sem kellett csalódnom bennük, nagyon egyben volt a banda. Bár az újabb nóták is rendesen odavertek, azért jól lehetett érezni, hogy nem csak én érkeztem némi múltba révedéssel. A legnagyobb ovációt egyértelműen a régebbi klasszikusok váltották ki. Ezzel mondjuk semmi probléma nincs. Ha az embernek vannak ilyen dalai a tarsolyában, akkor tessék elővenni őket.

A Bleed From Within már más történet. Ismerem a zenekart, bele is hallgattam már többször, azt sem mondhatom, hogy bármi különösebb bajom lenne velük, de otthon valahogy soha nem jut eszembe, hogy na, most aztán feltétlenül Bleed From Within-t kell hallgatnom. Vannak ilyen csapatok.

Élőben viszont megint bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem ugyanaz működik az ember lejátszójában, mint egy koncerten. Ami otthon nálam maximum tisztességes metal, az a színpadon kapott akkora lendületet és súlyt, hogy eszembe sem jutott azon gondolkodni, miért nem hallgatom őket gyakrabban. Nem lettem a koncert végére fanatikus Bleed From Within rajongó, és valószínűleg holnaptól sem kezdem el rongyosra hallgatni az életművet, de élőben abszolút működtek. Jó volt elcsípni őket.

Aztán következett a Napalm Death. Róluk azért nehéz úgy írni, mintha egyszerűen csak a következő zenekar lennének a sorban. Kevés olyan extrém metal csapat létezik, amelynek a neve ennyire összenőtt egy komplett stílussal, így már önmagában az is furcsa érzés volt, hogy most végre ott állnak előttem.

És akkor rögtön jöhet is a szentségtörés: én a Napalm Death-et akkor szeretem a legjobban, amikor belassulnak. Tudom, egy grindcore alapvetés kapcsán ezt talán nem illene túl hangosan hangoztatni, de ez van. Amikor előkerülnek azok az igazán súlyos, már-már doomos, ipari mélységű témák, nálam akkor ütnek igazán nagyot. Ettől függetlenül természetesen a darálással sem volt semmi probléma, a koncert pedig pontosan azt a kontrollált káoszt hozta, amit az ember ettől a névtől vár. Hihetetlen volt végre élőben látni őket. Ennyi.

A program egyébként annyira sűrű volt, hogy hiába ment gyakorlatilag folyamatosan valami a kisebb színpadon is, oda napközben végül el sem jutottam. Papíron persze minden egyszerűnek tűnik. Véget ér az egyik koncert, van valamennyi idő a következőig, majd szépen átsétál az ember és megnéz még egy zenekart.

A valóságban ezt az időt tökéletesen kitöltötte a sorban állás, pisilés, italvásárlás és az ötpercenként szembejövő ismerősökkel történő kötelező pacsizás kombója. Mire mindennel végzett az ember, nagyjából lehetett is indulni vissza a nagyszínpad elé.

Aztán eljött az este fénypontja számomra. Az In Flames.

A zenekarral kapcsolatos elfogultságomat azt hiszem az eddigiek alapján már felesleges tovább magyaráznom. Pont emiatt viszont, náluk talán magasabbak is az elvárásaim, mint egy átlagos koncerten. Ha a kedvenc zenekarod áll előtted, akkor a „teljesen rendben volt” azért nem feltétlenül elegendő.

Most ettől szerencsére nem kellett tartani. A csapat elképesztően egyben volt, Anders Fridén pedig remek formát mutatott. Az utóbbi időben több olyan nyilatkozatot is lehetett olvasni tőlük, miszerint az újabb dalok jellemzik leginkább azt, ahol jelenleg zenekarként tartanak. Lemezen ezt lehet szeretni, lehet vitatni, lehet közben visszasírni a Colony vagy a Whoracle világát, de amit ezen az estén a színpadon láttam, az teljesen érthetővé tette ezt a hozzáállást.

Az új dalok legalább akkorát mentek, mint a régiek. Egy olyan embertől, aki a Colony-t minden idők legjobb lemezének tartja, ez azért nem feltétlenül kis dicséret. És láthatóan nem csak nálam működtek. A közönségből gyakorlatilag önjelölt kórus alakult, amely nem kizárólag a régi klasszikusokat kísérte végig, hanem az újabb nótákat is. Ez talán mindennél jobban mutatja, hogy az In Flames jelenlegi változata már régen nem abból él, hogy húsz-huszonöt éves lemezek dalait előveszi, aztán mindenki boldogan hazamegy nosztalgiázni.

Persze amikor egy régi kedvenc kerül elő, nálam is automatikusan szélesebbre nyílik a vigyor. Nem fogok úgy tenni, mintha ugyanazt jelentené nekem egy friss dal, mint valami, amit évtizedek óta hallgatok. Nem is jelentheti ugyanazt. De talán pont ez volt az este egyik legnagyobb pozitívuma: nem éreztem azt, hogy két különböző zenekart hallok attól függően, melyik korszakból kerül elő egy szám.

Az In Flames jelenleg egységes egésznek hat. És ami még fontosabb: élőben baromi jól működik. Anders közben végig azt a frontemberi teljesítményt hozta, amit egy ekkora múltú zenekarnál elvár az ember. Nem kellett bizonygatnia, hogy ki a főnök, egyszerűen uralta a színpadot. A banda pedig olyan stabilan és természetesen dolgozott alatta, hogy megint eszembe jutott, miért is szerettem bele annak idején ebbe az egészbe.

Lehet azon vitatkozni, melyik In Flames az „igazi”. Én magam is bármikor odaállok megvédeni a kilencvenes évek lemezeit, és ha valaki megkérdezi, melyik korszakukat vinném magammal egy lakatlan szigetre, nem sokat gondolkodnék a válaszon. De az a helyzet, hogy 2026-ban az In Flames nem akar 1999-es önmaga lenni.

És a látottak alapján nincs is rá szüksége.

A főműsor után azért még egyszer sikerült eljutnom a kisebb színpadhoz, mivel 23:30-tól Evan Seinfeld, a Biohazard basszusgitáros-énekese tartotta a Full Metal DJ partyját. Gondoltam, ebbe azért már csak a kuriózum miatt is bele kell nézni. Körülbelül tíz percig bírtam.

Ennyi idő viszont bőven elegendő volt ahhoz, hogy Evan fejére képzeletben feltegyem a metal zene DJ Oti-ja koronát. Fogalmam sincs, hányan vásároltak külön jegyet kifejezetten erre a produkcióra, de a kuriózumfaktoron túl én nehezen találtam benne bármi olyan értéket, ami miatt önmagában ott maradtam volna. Pedig maga az ötlet szerintem egyáltalán nem rossz. Sőt, hétvégi koncerteknél simán lehetne belőle rendszer, hogy a főzenekar után ne az legyen, hogy felkapcsolják a villanyt, aztán mindenki induljon szépen haza. Jó zenékkel, egy-két itallal még simán tovább lehetne húzni az estét.

Csak hát ehhez nálam ezen az estén nem Evan Seinfeld bizonyult a megfelelő embernek.

Ezzel együtt nehéz lenne panaszkodni. Unearth, Bleed From Within, végre élőben Napalm Death, aztán pedig a kedvenc zenekarom olyan formában, ami után megint nyugodtan lehetett megállapítani, hogy jó helyen van náluk a korona.

A Colony továbbra is minden idők legjobb lemeze.

Az In Flames pedig továbbra is a kedvenc zenekarom.

Ezen nincs mit kertelni.

Fotók: Barba Negra