Vannak dolgok, amelyekhez az ember viszonya az évtizedek során sokat változik. Aztán vannak olyanok is, amelyeknél hiába telik el harminc-negyven év, az alapvető érzés valahogy ugyanaz marad. Nálam a motorozás egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik.

Gyerekként, mint oly sokan a korosztályomból, én is két keréken kezdtem ismerkedni a nagybetűs közlekedéssel. Az első motorom egy Simson S51 volt, ami akkoriban azért egészen más lehetőségeket jelentett, mint egy kerékpár. Tizennégy évesen már jogosítványt lehetett szerezni kismotorra, és ezzel hirtelen egy egészen új világ nyílt meg az ember (gyermek) előtt.

Persze nem kizárólag arról volt szó, hogy immár motorral is el lehetett jutni A-ból B-be. Ott volt az egész motoros világnak az a sajátos idilli romantikája. Szabadság, vadság, csajok, hangos zene, meg persze az a bizonyos lázadó attitűd, amelyet az ember kamaszként hajlamos valamiféle követendő életfilozófiának tekinteni. Lehetne még fokozni, de azt hiszem, mindenki érti, miről beszélek. Meg ott van az az egészen megfoghatatlan érzés is, amikor a nyitott sisakban már telemegy bogárral a szemed és a szád, de még mindig vigyorogsz, mint a tejbetök. Mert motorozhatsz. Mert abban a pillanatban csak ez számít, semmi más.

És azt hiszem, valahol itt kezdődik az egész történet.

Azóta persze eltelt két és fél évtized, és bár a motorok változtak, az érzés valahogy nem igazán akart velük együtt átalakulni. Ma már sokkal közelebb áll hozzám Oliver Sacks gondolata, aki az Mozgásban című könyvében a motorost és a motorkerékpárt egyetlen, oszthatatlan egységként írja le, valahogy úgy, mint a lovat és lovasát.

És ebben szerintem sokkal több van, mint amit elsőre gondolnánk.

Mert a motorozásban van valami egészen elementáris. Nehéz pontosan megfogalmazni azt az érzést, amikor az ember és a gép valóban együtt kezd működni. Amikor egy időre megszűnik minden más, és nem igazán marad más, csak az út, a motor és az a bizonyos szabadságérzet.

Nálam ez valahol nagyon hasonló ahhoz az energiához, amely egy-egy igazán jól sikerült koncerten szabadul fel. Amikor a zene már nem egyszerűen hangok sorozata, hanem valami sokkal több. Talán nem véletlen, hogy a keményzene és a motorozás világa olyan sok ponton találkozik. A kettő között szerintem jóval mélyebb kapcsolat van néhány bőrdzsekinél, pólónál és a hosszú hajnál.

A titok valahol itt keresendő.

Ami pedig a motorokat illeti, nekem viszonylag korán kialakult egy egészen konkrét elképzelésem arról, hogy egyszer mit szeretnék magam alatt tudni. Persze, a Harley-Davidson mindig is tetszett, ahogy a Triumph motorjai között is akad jó néhány, amely mellett nem könnyű szó nélkül elmenni. De amikor először megláttam egy Indiant, valamiért rögtön tudtam, hogy ez egy másik történet lesz.

Azt hiszem, ebben magának a márkának a története is komoly szerepet játszott.

Az Indian Motorcycle ugyanis nem egyszerűen egy nagy múltú amerikai motorkerékpár-gyártó. A története tele van olyan fordulatokkal, amelyekből akár egy egészen jól sikerült filmet is lehetne készíteni. Vannak benne elképesztő sikerek, úttörő műszaki megoldások, legendás versenyzők, aztán bukások, évtizedekig tartó bizonytalanság és végül egy olyan visszatérés, amelyre azért nem sok példa akad a motorkerékpár-iparban.

A történet 1901-ben, a Massachusetts állambeli Springfieldben kezdődött, George M. Hendee és Oscar Hedstrom közreműködésével. Az Indian pedig már az első évtizedeiben egyértelművé tette, hogy nem egyszerűen résztvevője szeretne lenni a motorkerékpározás fejlődésének. Inkább alakítani akarta azt.

1909-ben Indian nyerte az Indianapolis Motor Speedway első motorkerékpár-versenyét, 1937-ben pedig Ed Kretz egy Indian Sport Scout nyergében győzött a legelső Daytona 200-on. Közben olyan modellek születtek, mint a Scout vagy a Chief, amelyek neve ma is egészen mást jelent egy motorrajongónak, mint néhány jól hangzó betű egy üzemanyagtartály oldalán.

Aztán persze jöttek a nehezebb idők.

Az eredeti gyártás 1953-ban leállt, az Indian név pedig hosszú évtizedeken keresztül különböző tulajdonosok és feltámasztási kísérletek között hányódott. Volt időszak, amikor azért egyáltalán nem tűnt magától értetődőnek, hogy valaha ismét komolyan vehető motorkerékpár-gyártóként találkozunk a márkával. Annak ellenére, hogy a márka státusza ebben az időszakban is „kult” A modern újjászületéshez végül a Polaris 2011-es szerepvállalása kellett.

Ha az ember jobban belegondol, már önmagában ez a történet is figyelemre méltó. Egy márka, amelynek minden oka meglett volna arra, hogy végleg a motorkerékpár-történelem könyveinek lapjain maradjon, ma ismét olyan motorokat gyárt, amelyek mellett nehéz közömbösen elmenni.

És akkor Burt Munróról még nem is beszéltünk.

Az új-zélandi megszállott története számomra az egyik legszebb példája annak, mire képes az ember, ha valamit igazán a fejébe vesz. Munro egy 1920-as Indian Scoutot alakított át hosszú éveken keresztül, és 1967-ben, 68 évesen sebességi rekordot állított fel vele a bonneville-i sómezőn.

Egy olyan motorral, amelyet sokan már akkor is legfeljebb múzeumba valónak tekintettek volna.

Nekem az ilyen történetek jelentik igazán egy márka örökségét. Nem feltétlenül a reklámok, a szlogenek vagy a szépen felépített marketinganyagok. Hanem az emberek, akik valamiért képtelenek voltak elengedni egy álmot. Mert valljuk be, azért kell hozzá némi megszállottság, hogy valaki évtizedeken keresztül építgessen egy motort, majd nyugdíjas korában elutazzon a világ másik végére, hogy megnézze, milyen gyorsan tud menni vele.

Persze, ha az ember motoros, akkor az ilyen történeteken inkább elismerően mosolyog, mintsem értetlenkedik.

És valahol itt kapcsolódik be az én történetem is. Nyilván egészen más léptékben.

Sokáig ugyanis nem igazán láttam esélyét annak, hogy egyszer saját Indianom lesz. Az álom viszont nem akart eltűnni. Aztán egyszer csak mégis úgy alakultak a dolgok, hogy egy 2021-es Indian Scout Bobber Twenty tulajdonosa lettem.

És ha azt mondom, hogy azóta sem sikerült megunnom, azzal azért elég finoman fogalmaztam.

Ez a motor számomra egyszerűen egy csoda.

Tudom, hogy egy motorkerékpár esetében lehet beszélni teljesítményről, nyomatékról, futóműről, technikai megoldásokról és még egy sor olyan dologról, amelyek objektíven összehasonlíthatók. Ezek természetesen nem lényegtelenek. De számomra az egész történet valahol máshol kezdődik.

Ott, amikor bemegyek a garázsba, leveszem róla a takarót, és minden egyes alkalommal újra szerelembe esem. Igen, tudom, ez így leírva talán kissé érzelgősnek hat. De hát mit csináljak, ha egyszer pontosan ez történik? És ami legalább ennyire fontos, az Indianommal együtt egy olyan közösségbe is belecsöppentem, amely tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy jól választottam.

Az Indian Motorcycle hazai közösségében ugyanis egy kifejezetten befogadó, baráti és mindenféle felesleges allűrtől mentes társaságot ismertem meg. Nincs állandó versengés, nem az számít, kinek nagyobb, drágább vagy újabb a motorja. Sokkal inkább az, hogy az ember találkozik olyan sorstársakkal, akik tényleg értik és érzik, miről szól ez az egész.

Mert amikor két Indian-motoros véletlenül összefut az autópályán, abból bizony könnyen lehet egy teljesen spontán kávézás. És szerintem az ilyen apróságok nagyon sokat elárulnak egy közösségről.

Az idei év ráadásul különleges az Indian Motorcycle történetében, hiszen a márka fennállásának 125. évfordulóját ünnepli. Százhuszonöt év azért még egy ilyen nagy múltú iparágban is tekintélyes idő. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az Indian története messze nem egy megszakítás nélküli sikersorozat.

A jubileum pedig természetesen a hazai Indian-élet mellett sem múlt el nyomtalanul. A magyarországi közösség életében az elmúlt időszak egyébként is hozott változásokat. Az Indian Motorcycle Budapest új otthonra talált az Üllői úton, így a márka hazai történetének egy újabb fejezete már ezen a helyszínen íródik.

Az idei évadzáró rendezvénynek is ez a telephely adott otthont.

A kapukat már reggel kilenckor megnyitották, a program pedig pontosan azt nyújtotta, amit egy ilyen eseménytől az ember várhat. Voltak tesztvezetések, lehetőség nyílt közelebbről is megismerkedni a márka különböző modelljeivel, szólt a zene, és természetesen jutott idő bőven a kötetlen beszélgetésekre is.

De számomra megint csak nem feltétlenül a programok jelentették a legfontosabb élményt.

Hanem az emberek.

Az a fajta közvetlenség, amelyet a hazai Indian-közösségben már korábban is megtapasztaltam. Jó volt ismét találkozni olyanokkal, akiknek nem kell különösebben magyarázni, miért képes az ember percekig nézegetni egy motort, vagy miért jelenthet egy közös túra sokkal többet néhány száz megtett kilométernél.

És az is kifejezetten szimpatikus, hogy ehhez nem feltétlenül kell Indian-tulajdonosnak lenni.

Teljesen mindegy volt, hogy valaki saját Indiannel érkezett, más márka motorjával gurult be, vagy egyszerűen gyalog sétált be az eseményre. A hangulatból mindenkinek jutott. Abból a bizonyos amerikai varázslatból, amelyet nehéz pontosan meghatározni, de azért az ember rögtön felismeri, amikor találkozik vele.

A szezon végéhez közeledve az ilyen alkalmak egyébként is különös jelentőséget kapnak.

Az ember ilyenkor óhatatlanul visszagondol az elmúlt hónapokra. A megtett utakra, a találkozásokra, azokra a pillanatokra, amelyek valamiért jobban megmaradtak, mint a többi. És persze arra is, hogy megint eltelt egy év.

Ami azért bizonyos életkor felett már nem teljesen ugyanazt jelenti, mint tizennégy évesen.

Mert ma már nyilván nem pontosan ugyanazt keresem a motorozásban, mint annak idején. Más dolgok válnak fontossá, más élmények kerülnek előtérbe, és az ember talán valamivel többre értékeli azokat a pillanatokat is, amelyeket fiatalon természetesnek vett.

De van valami, ami egyáltalán nem változott.

Az az euforikus szabadságérzet, amelyet a két keréken megtett út ad. Az a nehezen megfogalmazható kapcsolat ember és gép között, amelyről Oliver Sacks is írt, és amelyet az ember hiába próbál racionálisan megmagyarázni, igazán csak akkor ért meg, amikor átéli.

Talán ezért is tud ennyire sokat jelenteni egy motor. És talán ezért tudnak ennyire fontosak lenni azok az emberek, akikkel ezt az élményt megoszthatjuk.

Az Indian Motorcycle immár 125 éve írja a maga történetét. Benne sikerekkel, kudarcokkal, legendákkal és újrakezdésekkel. Nekünk pedig megadatott, hogy ennek a történetnek egy egészen apró részéhez a saját élményeinket is hozzátegyük. Mert ennek a márkának a története, kicsit mindannyiunk története, akik küzdöttek és nap mint nap küzdenek az álmaikért

Én pedig valószínűleg ugyanazt fogom tenni, amit eddig is.

Bemegyek a garázsba.

Leveszem a takarót a Scout Bobber Twenty-ről.

Aztán megint szerelembe esem.

És valahol legbelül ugyanaz a srác maradok, aki annak idején a Simson S51-en, bogarakkal a szájában is képtelen volt abbahagyni a vigyorgást.

Fotók: Indian Motorcycle archívum, Nick Rodgers >> További képek.

Hajrá Indian Motorcycle Hungary!