A KAT egy ősrégi lengyel csapat, akik a vasfüggöny innenső oldalán a brit heavy metal új hullámának kezdetén, az 1970-es évek legvégén kezdtek mozgolódni. Első lemezük csak a következő évtized közepén jelenhetett meg, az idén szeptemberben megjelent The Last Convoy pedig már a tizedik albumuk a sorban. A tekintélyes múlt ellenére itthon nem nagyon emlegetik, vagy emlegetjük a nevüket. A származás mellett talán az is közrejátszik ebben, hogy a fénykorban, a ’80-as években sem voltak egy sűrűn turnézó zenekar. A debütáló anyag kiadása óta eltelt három és fél évtizedben néhány korongjuk ugyan anyanyelvükön jelent meg, de alapvetően angolul alkottak.
A KAT zenei irányvonala is több pálforduláson esett át. A kezdeti hard rock/NWOBHM stíluson fokozatosan keményítve jutottak el a thrash/speed műfajokhoz, végül pedig a hagyományos fémzenénél kötöttek ki. A teljes életművet nem ismerem, a lényeg, hogy alapvetően a friss lemezükön is a ’80-as éveknek és a ’90-es évek végének germán metalja a fő csapásirány. Ha egy csapatot kellene megjelölnöm tájékozódási pontként, akkor az a régi Accept lenne.
A friss KAT albumon kilenc dal szerepel, melyek több, mint harmada – illetve lényegében a záró rejtett track is – feldolgozás, így a CD valahol egy nagyobb lélegzetű EP, illetve egy nagylemez között helyezkedik el. A csapat és a kiadó ugyan sorlemezként kezeli az anyagot, de ahhoz kevésnek érzem a saját szerzeményeket. Nem minőségileg, hanem számszerűleg, hiszen csak két dal mondható róla újnak. A Mind Cannibals című nótájuk 2005-ös szerzeményük újravett verziója, mig Flying Fire daluk új változatában Tim „Ripper” Owens vendégeskedik, akivel egyben új lemezüket is hírdetik. Ennek ellenére olyan érzetünk támadhat, mintha a zenekar kreatív csatornái elapadtak volna… A feldolgozások egytől egyig klasszikus csapatok jól ismert nagy slágerei, melyekhez nehéz volt érdemben hozzányúlni. Őszintén szólva, nem is nagyon törekedtek arra, hogy a saját képükre formálják bármelyiket is. A Deep Purple „Highway Star„-ját korrektül elnyomják, a legkritikusabb ponton, a hangszálgyilkos Gillan énektémákon sem véreznek el.
A korai ’80-as évek emblematikus Scorpions nótája, a Blackout előadásával sem vallanak szégyent, a legjobban azonban az AC/DC „You Shock Me All Night Long„-ja áll a csapatnak. A három feldolgozás közül messze ez a legegyszerűbb szerzemény, melyet kicsit ki is tudtak színezni. A saját dalok a hosszú, balladisztikus Dark Hole – The Habitat of Gods kivételével valamennyien középtempós, gitár-gazdag metal nóták, könnyen rögzülő refrénekkel és remek gitárszólókkal. Piotr Luczyk gitáros egyedüli alapítóként három feloszláson és újrakezdésen túl, több mint négy évtizede vezeti a csapatot, feltehetően a nyilvánvaló örömzenélésen túl más célja már nincs is a bandával. Társai is meglett negyvenesek. Ez a fajta sallangmentes, kicsontozott heavy metal hitelesnek is tűnik tőlük. Aki maga sem vár egyebet egy friss lemeztől, bátran belefülelhet a The Last Convoy dalaiba!
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jó cikk., Ismertem az első két lemezüket. A lengyel nyelvűt egy tipikus akkori lengyelországi bevásárló-buszozásról hozták az akkori nagy cimborám szülei, KATowicéből. A színek a Triál-játékboltot dolgait idézték (erős fekete, sárga, vörös) félfamentes bortíóval, de a zene igazán ütős volt: akkor szerepeltek a nyugat-német MH-ben is. Ajánlom figyelmetekbe, ugyanilyen jó zeneként a TSA-t. A minimalart-bortójóval ellátott Heavy Metal World angol nyelvű lemezét. Sztem vetekszik a korszak zenéivel, pl. a Krokus HM-esebb lemezeivel, ma pedig ilyet játszik a svéd Bullet.