Most, hogy Keith Emerson is immár az égi zenekart erősíti, a rajongók reményének utolsó sugara is kihunyt egy esetleges Emerson, Lake&Palmer reunionra vonatkozólag. Ezt mondjuk a legendás billentyűs jelentősen leromlott egészségi állapota nem is nagyon tette volna lehetővé. Így a 70-es évek egyik meghatározó progresszív supergroupjának dalait csupán az egykori dobos, az Atomic Roosterben, Asiában és Arthur Brown zenekarában is megfordult Carl Palmer jelenlegi zenekarától hallhatják élőben a fanok – még ha némileg áthangszerelve is. Mondhatni, ezzel tkp. a mester önmaga tribute bandájaként üzemel, már az ELP Legacy név is erre enged utalni. Ami speciel még mindig sokkal jobb, mint amikor itthon nevesincs zenészek elkezdenek mondjuk Syrius tribute zenekart csinálgatni.

Előzenekar nem volt (őszintén szólva, ki illett volna eléjük?), ez az este csak és kizárólag Mr. Palmerről és két kísérőjéről szólt. Akik megint csak olyat muzsikáltak, hogy a hajó majd’ belesüllyedt! Érdekesség, hogy bár az ELP felállásában nem volt szólógitár (Keith Emerson olyannyira szólóhangszerként kezelte billentyűs monstrumait, hogy igazából nem is volt rá szükség, ez a trió pont a gitármentessége lévén is lehetett kuriózum anno), az ELP Legacy-ban mégis gitárra áthangszerelve szólalnak meg Emerson ismert riffjei, dallamai és a szólók. Továbbá ének sincs (őszintén, Greg Lake-et ki tudná pótolni?) , tehát hősünk világossá tette ezzel gyk. mindenki számára, hogy nem egy kimondott ELP kópiát akar a mostani line uppal működtetni, bármennyire is benne van a névben egykori bandája. Nem hülye, tisztában van vele ő is, hogy még egy olyan ultratehetséges muzsikust, mint szegény Emerson, ill. a fénykorában szintén zseniális dolgokat művelt Greg Lake, úgysem talál.

Persze nagyot hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy csupa kutyaütővel vette körül magát emberünk, mert erről messze szó sincs! Sőt! Mind a basszeros Simon Fitzpatrick, mind a fiatal gitáros srác, Paul Bielatowicz magasan az átlag felett teljesítettek, nem lehet azt mondani, hogy eltörpültek volna a mester mellett játékukkal. Mind a ketten tudásuk legjavát hozták, ami kellett is, hiszen az Emerson, Lake&Palmer messze nem punkzenészekből állt. Jóllehet a kísérőzenészek generációkkal fiatalabbak a már 65 éves Palmer bácsinál, mégis olyan kémia van, olyan mágia árad abból, ahogy együtt jammelnek, hogy arra minden kezdő zenészpalánta egy emberként csorgathatja a nyálát.

Sajnos setlistet megint csak elfelejtettek felrakni a koncertről (jelentősen megnehezítve ezzel a recenzorok dolgát), úgyhogy tényleg csak azokat a szerzeményeket fogom megemlíteni, amikre még emlékezek a buliról, hogy biztosan elhangzottak. A Mars God Of War jelentette az egyik csúcspontot számomra, ez már-már metalos keménységgel dübörgött, itt-ott a King Crimsont megidézve. Apropó, a King Crimson felejthetetlen 21st Century Schizoid Man c. tétele is állandó kellékévé vált a Legacy fellépéseknek. Ének hiányában mondjuk furcsa volt hallani, de legalább így nem szolgaian másolva adták elő. A Jerusalemet egy abszolút kuriózumnak tekinthető 12 húros Chapman Stick hangszerrel vezette elő Simon Fitzpatrick. A Trilogy-Tarkus-Fanfare The Common Man szentháromságnak úgyszintén borzasztóan örültem, ráadásul mindegyiket őrületes szólókkal fűszerezték meg!

Természetesen nem maradhattak ki az ELP repertoárnak is szerves részét képező komolyzenei átiratok (rockos köntösbe átültetve persze). Volt biztosan a Muszorgszkij féle  Egy kiállítás képei, amelyet a Mekong Delta is feldolgozott, valamint Prokofjevtől a Rómeó és Júlia (ez is szuperjól működött így könnyűzenei ritmikára ráinterpretálva). Carl Orff (tessék, egy másik Carl!) klasszikus Carmina Buranáját mondjuk megspórolhatták volna; bár zseniális darab, ez kétségtelen, csak már a rengeteg különféle feldolgozás miatt elcsépeltté vált. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a Carmina Burana számomra „a komolyzene Paranoidja”. 😀

A hangszerszólók ugyanúgy elmaradhatatlanok egy ilyen fellépésről, mint a jól ismert opusok. A legjobban megint csak a főhős szólója tetszett, amit a Fanfare-ba épített bele, számomra ő egyértelműen megveri még mindig a mezőny valamennyi agyonajnározott dobosát! Ahogyan ütötte-vágta felszerelése minden egyes alkatrészét a tamoktól a cintányérokig, hát azt tanítani egyetlen dobtanár sem tudná, legyen bármilyen felkészült is! Ehhez tényleg született talentumnak kell lenni. Megkínozta rendesen a cájgot, mi meg csak pislogtunk, hogy ilyet vajh kitől fogunk látni-hallani a jövő dobosai közül…

A ráadást a klasszikus zenei vénát a rock ‘n’ roll tradíciókkal összeházasító Nutrocker jelentette, aminél káprázatosabb lezárást tényleg elképzelni sem lehetett volna! Eme játékosabb tétel könnyen elégedett mosolyt szabhat sokak arcára, most is ez történt. A koncert után pedig nem telt bele sok idő és már kint is termettek a zenészek, köztük Carl is, aki készségesen aláírta a rajongói ereklyéket és fotózkodott a fanokkal. A 2012-es koncerten (ami nekem kimaradt) állítólag nagyon mufurc volt, ott nem nagyon akart senkivel fotót, de az utóbbi két budapesti fellépése alkalmával már lényegesen emberközelibbnek mutatkozott.

Nem tudom, eldönteni, melyik koncert tetszett jobban: a 2014-es (amelyről szintén írtam e hasábokon), vagy ez. Maradjunk annyiban, hogy mindkettő piszkosul fenomenális élmény volt, amiből szívesen repetáznék újra meg újra.