Végre eljött ez a nap is! Nem hiszem, hogy egyedül voltam a várakozásommal. Hisz’ valószínűleg sokan a régi emlékek miatt várták a Bedlam visszatérő koncertjét, míg mások – akik annak idején különböző okok miatt lemaradtak a csapat fellépéseiről – pont ezek pótlását várták. Én az utóbbi táborhoz tartozom, mégis azt hiszem, hogy erről a koncertről csalódva senki nem ment haza.
De ne szaladjunk ennyire előre!

Negyed tíz táján vette birtokba a színpadot a Turbo legénysége. Hallottam már róluk, de ennyi. Nos, elsőre egy lepukkant garázsbandát képzeljetek el, olyan fazonokkal, hogy csak lestem. Főleg a basszer illetve a gitáros nézett ki érdekesen. Mindegy, ez csak kitérő. A lényeg úgyis a zenén van, az meg rendben volt. Nagyon is! A csapat nemrég jelentette meg első lemezét és azt kell mondjam, nem volt elhamarkodott a dolog. Az itt látott, hallott produkció alapján acsapat abszolút lemezérett, de a koncertszínpadon sem vallanak szégyent. A leginkább a Fresh Fabrik ex-énekeseként (is) ismerhető Tanka Balázs igazi frontember módjára vezényelte le a rendelkezésükre álló nagyjából fél órát. A csapat zenéjében erősen érzem a pszichedeliát, de egyébként van benne sok ősrock, de felbukkannak modernebb megoldások is. A terem már – eltérően a megszokottól, azaz mikor a „tisztelt” publikum szarik az előzenekarokra – náluk sem volt üres.

A ManGod Inc.-ra pedig még többen voltak kíváncsiak, ami a produkciójukat látva nem is volt véletlen. A koncert óta nem tudok rájönni mikor volt már szerencsénk egymáshoz korábban élőben, de igazából ez mindegy is. Itt olyan műsort adtak a srácok, ami megint csak méltó felvezetése volt a főzenekarnak, valamint ami a Near Life Experience lemez minőségének fényében illetve a korábbi teljesítményüknek 
megfelelően elvárható volt. Engem legalábbis meggyőztek. Nekem már annak idején is bejöttek az album nótái, bár azt nem mondhatnám, hogy rongyosra hallgattam volna. Mindenesetre, ha az emlékeim nem csalnak többek között hallhattuk a Thank You, Good Night-ot, a klipes Flood-ot, meg a Depeche Mode  Personal Jesus-ának ManGodosított verzióját is. A mozgást mondjuk nem vitték túlzásba a srácok, de ez 
engem pl. kevéssé zavart.

 

Úgy 23 óra tájt pedig kezdetét vette, amire mindenki várt, sokan hosszú évek óta. Lassan a színpadra lépett a Bedlam Boys. Mégpedig a számomra a magyar metal élet tíz legjobb lemeze közé tartozó Inside Ash nyitódalával. Kicsit aggódtam a hangzás miatt, mivel voltam már néhány koncerten a Diesel-ben amikor hagyott kivetnivalót maga után a hangosítás, itt azonban nem volt hiba. Szóval az Afterpain of a Dyin’ Life nyitás után jött a Face of Distress 2009-es verziója meg az It’s Not Yet Time, ami nem mondható gyenge kezdésnek, de számomra ezután következett az est fénypontja. Ha csak a Mother Infinity hidegrázós dallamait hallhatom ezen az estén én már boldogan és elégedetten mentem volna haza.

De itt még nem ért véget a repertoár, a MySpace-ükön már egy ideje elérhetővé tett két nótát is előadták. Mit mondjak, nem nagyon lógnak ki a korábbi számok közül. Nekem talán a direktebb America, the Whore jobban bejön, de a Festival Spectacular is tartalmazza, amit egy Bedlam nótától várhatunk. Az est folyamán még egy új, korábban nem is hallott tétel csendült fel, ami Judy nevéhez köthető. Összességében a teljes Inside Ash lemez terítékre került, de a demós nóták közül is hallhattuk még a General Rejections-ról a The First Struggles-t illetve a ráadásban a Dreamland in Misery címadóját.

A koncert előtt volt bennem némi félelelm, hogy vajon sikerül-e úgy visszatérniük, hogy nem rombolják le vele a kultikus státuszukat. Szerencsére mind a csapat maximális hozzáállása, mind pedig a közönség felől áradó figyelem és megbecsülés illetve a mindkét fél felől meglévő kölcsönös tisztelet felejthetetlenné tette a 2009. március 20-át.

A zenekarról ejtenék még pár szót így a beszámoló végén. Az ős tagok (Fodi, Cicó, Petya, Judy) számára is nagy esemény volt ez, hisz ’95 óta nem álltak közösen színpadon (leszámítva Fodi és Cicó másik bandáját, a Nomad-od), de Leventének volt talán a legnehezebb dolga. Hisz mégiscsak kívülállóként került be egy korában egységként már összeszokott zenekarba. Szerencsére azért a Neck Sprain-ben szerzett tapasztalata és a Bedlam iránti alázata is hozzásegítette a csapatot, hogy az este sikersztorivá váljon.
A buli végén zárásként a színpadra invitálták a csapat egykori gitárosát, Lovász Bécit, illetve az anno szervezői teeendőket ellátó Ignéczi „Diamond” Pétert.

Végezetül szeretném megköszönni, hogy részese lehettem az estének, s remélem nem kell újabb hosszú éveknek eltelni, hogy újra élőben is hallhassam a számomra mára klasszikussá vált dalokat!