A Crowbar fellépése tiszteletére – és azt hiszem ezzel nem túlzok – kisebbfajta fesztivál kerekedett a Wigwamban. A mára kultikus tisztelet övezte zenekar koncertjét öt hazai és egy külföldi csapat (a fellépés sorrendjében Nadir, Room of the Mad Robots, Stardrive, Wall of Sleep és HAW, illetve a turné vendégbandája, a német Redrum) készítette elő, hangolta rá a közönséget a New Orleans-i sludge-ra.

Családi okok miatt lemaradtam a Nadir és a Room of the Mad Robots műsoráról.Tőlük ezúton is elnézést kérek.

 

A karcagi cimboráim, a Stardrive-ék is játszottak már, mire odaértem. A hangzás lehetett volna jobb is, de a hangulattal nem volt gond. Olyan dalokkal kényeztettek el, mint az első lemezes Calcyoulator, a tavalyi lemez címadója, a Kings and Slaves.

Utolsóként pedig, ahogy a frontember Cselényi Csabi felkonferálta, a „mára himnusszá avanzsált”, klipes Welcome To Cumania című szerzeményt adták elő konok kun barátaim. Ez számomra a tavalyi év egyik leghatalmasabb nótája. Ismeritek az érzést, milyen az amikor egy dalt Nektek (is) írtak. Volt hidegrázás.
Hallgassatok Stardrive-ot, Isten hozott a Kunságban!

A viszonylag rövid átszerelés után a német vendégbanda következett. A Redrum (Inc.) név nem mondott semmit nekem, annyit olvastam a koncert előtt, hogy Windstein szerepelt a lemezükön vendégként. Bizonyos szempontból kicsit talán ki is lógtak a felhozatalból. Ezt a zenéjükben található HC-s/thrashes hatások miatt érzem így.

Egy-két jobb pillanat akadt, de összességében nem győztek meg.
Biztos az elfogultság is mondatja velem, de a hazai csapatok mind jobban tetszettek, s karakteresebbek voltak. Az mondjuk rendes húzás volt, amikor az énekes Michael lejött a közönséghez, s ott énekelt.

A Wall of Sleep-ék koncertjére nagyon kíváncsi voltam. Az igazság az, hogy a korábbi lemezek valamiért nem fogtak meg, így kicsit felemás helyzetben voltam a bandával. A halvány emlékeim vannak ugyan a lemezekről, de ugye most az énekhang más. Csabi viszont a legjobb választás volt szerintem, persze ebben kicsit elfogult vagyok.

Az új dalok, amik már az Ő hangjára íródtak erősek, ezt már első hallásra meg lehet állapítani. Kíváncsian várom a lemezt, ami várhatóan hamarosan meg is jelenik.
Természetesen a műsorból nem maradhatott ki a Sun Faced Apostles lemez címadója, illetve búcsúzóul a zenekar talán legnagyobb „slágerét” is megkaptuk az I Sleep személyében. A csapaton látszik, hogy jó passzban vannak, megvan a kellő egység, a kölcsönhatás.

Mindenki szívét, lelkét beletette a műsorba. A két gitáros előtt meg le a kalappal. Ha nagy szavakat akarnék használni, mondhatnám, hogy a Füleki/Kemencei páros a mi Franklin/Wartell gitárduónk.

A főzenekar előtt már csak egy hazai csapat fellépése volt hátra. A HAW demójáról volt szerencsém írni egy ismertetőt. S azóta is lepörgött párszor a lemez, s az akkor adott pontszámomat az itt előadott műsor miatt csak még inkább keveslem. Itt volt az ideje, hogy élőben is megtapasztaljam a csapat erejét.

A demós dalok, mint a One More Man Gone, a közönségkedvenc (a bekiabálások legalábbis ezt mutatják) The Free Ride of Workhorse, vagy a bendzsós All Good All Fine már kedves ismerősök, s jól bejáratott koncertdalok, ez jól látszott. Dávid jó frontember, bár anno a Stereochrist-tal láttam valamelyik Szigeten, s az akkori teljesítményéhez képest (már amennyire vissza tudok emlékezni) rengeteget fejlődött.
A demó sem szól rosszul, de a dalok ereje élőben mutatkozik meg igazán.

Az meg, hogy a basszer Pó még be is segít az énekbe csak javít az összhatáson. A bulira a Time Is Mine c. Iommi feldolgozással készültek, s három új, azaz nem demós dal is terítékre került. Ezek közül a We Breath This Out-ot emelném ki. E zenekar egy újabb arcát mutatja meg, ez a rock n rollos nóta. Örülök, hogy végre sikerült élőben hallani a bandát.

Az est persze a Crowbarról szólt. Ha a kedvencekre terelődik a beszélgetés, akkor az biztos, hogy a banda neve nem az elsők között fog Nálam előkerülni. Igazából akkora súlyt képvisel Kirk Windstein és bandája, hogy erősen hangulatfüggő, mikor kerül be a lejátszóba valamelyik lemezük. Igazság szerint a 2001-es Sonic Excess lemezt ismerem kicsit behatóbban, meg az utolsót is meghallgattam párszor. De mondom, nemhogy szakértőnek, még rajongónak sem nevezhetem magam.

Az viszont biztos, hogy amit a nagyjóból egy órás programba belesűrítettek, az lecsupaszított, agyonnyomott és a földbe döngölt. A mázsás riffek mellé nem sok mozgást kaptunk, bár a színpadon a füstben azért láthattunk röpködő hajakat. Kirk meg a maga ráspolyos hangján osztotta az „igét”.
Ha minden igaz és jók az információim, akkor többek között olyan dalok fértek be a programba, mint a High Rate Extinction, a Self-Inflicted, az I Am Forever vagy a Planets Collide.

Azt nem lehet mondani, hogy szószátyár lenne Windstein úr, de egy-két mondat erejéig köszöntötte az előtte fellépő csapatokat. Néha követelt egy kis éltetést, de jobbára csak a nem túl bársonyos hangján adta elő a dalokat s facsarta a gitárból az ólmos riffeket.
Egy ráadásra sikerült visszacsalogatni a csapatot, s a Thru The Ashes (I’ve Watched You Burn) lett a kiválasztott, amit utolsóként előadtak.

Zárszóként mit lehet írni… azt hiszem egyetlen koncertlátogató sem távozhatott elégedetlenül. Kaptunk egy halom jó bandát, akik kitettek magukért. Mondjuk a kicsit korai kezdés nem kedvezett az előzenekaroknak, de ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni.

Mindenesetre köszönet a Hammer Concertsnek a lehetőségért!