A ‘forgácsos pályafutásom koncertbeszámolóilag a Pain of Salvation 2007-es koncertjével kezdődött. Azóta ez a harmadik ilyen találkozásunk volt. Ez egyfelől jó érzés, másfelől meg meglepő, hogy eltelt két év PoS buli nélkül.

A turné nyitóbandájának szerepét a Beardfish nevű szintén svéd és szintén InsideOut kiadós prog rock csapat kapta. Igazság szerint rémlett, mintha valamikor már hallgattam tőlük valamelyik lemezüket, de nem igazán ugrott be. Így mintegy bemelegítésként megpróbálkoztam az utolsó két lemezükkel, de valamiért nem kapott el egyik sem. Ez a tendencia a koncerten is folytatódott. A kezdésről le is maradtam, bár csak az első nóta maradt ki félig-meddig.

Az megmaradt, hogy a The Summit c. dalukat úgy konferálták fel, hogy 2005 óta nem játszották élőben. Egyébként olyan ’70-es éveket idéző prog-rockban utaznak, néhol billentyűs, néhol kétgitáros kissé borult zene ez, amit biztos sokan értékelnek, mert elég sokan voltak kíváncsiak Rikard Sjöblom-ékra. Neki egyébként egész jó hangja van, ha kell nem fél kiereszteni sem, de a finom dallamok is jól fekszenek neki. Még a magas hippi fazonú bőgős, Robert Hansen-t emelném ki, mivel ő volt még úgymond látványosság. A csapat másik fele inkább a hangszerével volt elfoglalva, bár a zenét láthatóan ők is élvezték.

Aztán a kissé elnyúló (bár még így is emberinek nevezhető) átszerelés után az intro alatt még csak álltak Daniel Gildenlöw-ék, aztán olyan műsort kaptunk, amivel személy szerint elégedetten távoztam. Természetesen az, hogy manapság a progresszivitást – a szó valódi és eredeti jelentését – tekintve, a Pain of Salvation az élen jár, nem kell, hogy az újdonság erejével hasson. A stílus kedvelőinek legalábbis semmiképp. Az utolsó néhány sorlemezt hallgatva pedig egy-két helyen nemhogy pirog-rocknak, de még rocknak is nagy bátorság lenne nevezni amit művelnek. Az utolsó Road Salt One avagy Road Salt I(vory) lemezük nehezen adta meg magát, de megérte a belefektetett energiát. Ezen aztán a musicaltől a filmzenének is beillő megoldásokon át a kemény rockig minden megtalálható.

Igaz, hogy a turné célja az új lemez bemutatása, azonban három új dal került mindössze terítékre, a Linoleum pedig amúgy is kijött már korábban az azonos című EP-n. Szóval nem kényeztettek el újdonságokkal, de ettől függetlenül remek koncertet kaptunk.
Engem már csak azért is „vettek meg”, ha szabad így fogalmazni, mert már a koncertnyitó Remedy Lane lemez (amivel megismertem a csapatot, s máig az egyik kedvencem tőlük) Of Two Beginnigs/Ending Theme páros megmutatta, hogy kár lett volna kihagyni ezt az estét.
Aztán persze jöttek a dalok sorban, megidézték nekünk a karrierjük állomásait, a lemezeket. Igaz a One Hour by the Concrete Lake album kimaradt, ha jól figyeltem.

Viszont ismét megállapítottam, hogy amellett, hogy profi az egész banda, emberek is. Daniel humora pedig némileg furán hatott rögtön az elején, amikor a No way előtt elmesélte milyenek a rajongóik a világ külöböző pontjain. Vagy a szokásos „ez-az-utolsó-szám-aztán-majd-jól-visszahítok-mert-nektek-úgysem-elég-ez-a-rutin” mondókáját is említhetném.
Ezen kívül áradozhatnék még arról, hogy mekkora zenészek, mert azok, de feleslegesnek tartom. Az mondjuk fura volt, hogy a basszer Per Schelander-t be sem mutatták, igaz nem volt különösebb felhajtás, hazajárnak hozzánk kis túlzással. Visszatérve a turnén a basszusgitárt kezelő Schelander-re (aki a Royal Hunt-ból lehet ismerős), úgy nyomult, mintha állandó tag lenne. Még a közönség közé is lejött, egy rajongó vállára ülve.

A legnagyobb meglepetést azonban a ráadás jelentette, bár a Kingdom Of Loss-nál a pulpitusról éneklés/előadás sem volt kispályás megoldás. De a ráadás volt a hab a tortán. Hogy erre senki nem számított, arra nagyobb összegben is mernék fogadni, ugyanis visszajöttek és Daniel a dob mögé ült. Jó vicc gondolhattuk, biztos szórakoznak kicsit.
De nem! Olyan lazán és természetesen nyomta a témákat a többiekkel együtt, hogy akár turnédobossal is játszhatnának (ahogy teszi azt a nemrég nálunk járt Spock’s Beard). Ezzel persze nem a dobos Léo Margarit ellen akarok beszélni. No eljammelgettek, közben Johann, akit én egyébként is egyenrangú énekesnek tekintek Daniel-lel énekelt valami bluesos dalt. Majd jött az igazi meglepetés. Léo némileg tanácstalanul, vagy inkább bátortalanul előre jött a mikrofonhoz, s olyat énekelt, hogy az állunk kollektívan a földön landolt. Olyan jó hangja van, hogy vétek, ha nem használják ki a jövőben.

Végül kis nehézségek árán Daniel leültetett mindenkit, beleértve a csaposokat, a technikai személyzetet is, s előadták a Leonard Cohen-féle Hallelujah-t, amit két éve már hallhattunk tőlük, ebben a formában viszont volt némi lelki többlete.

Mit mondjak ezek után? Legközelebb is ott a helyem.
A mostani koncerlehetőségért pedig köszönet a LiveSoundnak!