Nyilván nem ez az oldal a legjobb tér olyan post rock csapatok koncertjeinek bemutatására, mint a God Is An Astronaut, de elolvasni senkinek nem kötelező. Kellemes meglepetéssel vettem észre, hogy a ’forgács olvasóinak körében mégis voltak, akik érdeklődtek a koncert iránt, ezért döntöttem az írás mellett, noha nem úgy mentem oda, hogy én erről majd beszámolok..
Amit a GIAA-ról érdemes tudni, hogy 2002-ben alakultak Írországban, a banda oszlopos tagja a gitáros és a basszusgitáros Torsten és Niels Kinsella (ránézésre ki gondolná, hogy testvérek), a dobok mögött egy váltás után most Michael Fenton ül, jelen turnén velük van Jamie Dean billentyűs, aki igencsak feldobja az élő műsorokat – igazából nem tudom elképzelni, milyen lett volna nélküle. A zenéjüket instrumentális post rocknak szokták besorolni kényszeresen kategorizáló hallgatói. 2010-ben adták ki ötödik, Age Of The Fifth Sun című lemezüket, ez már elég rég volt ahhoz, hogy a Dürerben tartott koncert ne lemezbemutató legyen.
Előzenekaruk a friss lemezüket bemutató marionette ID volt, amit szánom-bánom, de majdnem teljesen lekéstem, nem egyszerű az élete annak, aki Mucsaröcsögéről utazik ilyenkor a fővárosba. Mivel a hazai igen gyér post rock szintér számomra pontosan kettő zenekarból áll, a Képzelt Városból és a marionette ID-ből, tényleg sajnáltam a dolgot, de az a másfél szám, amit hallottam belőlük, meggyőzött arról, hogy jobb lesz ezt nekem otthon hallgatni, nagy gáz nem volt velük, csak az éneket kicsit hangosra lőtték be, pedig annyira nem volt jó..
Azt hiszem, pontosan fejezték be a fellépésüket a tervezett időben, rajongóik elmentek a jól megérdemelt sörükért, mi pedig igyekeztünk minél előrébb furakodni, sikerült is a második sorban megmaradni, ami elég jó lett volna, ha az elsőben nem álltak volna jól megtermett postrocker fiatalemberek, de bizony álltak.
Hátranézni eszembe sem jutott, így fogalmam nincs, mennyien gyűltünk össze, telt ház volt-e, avagy nem, míg este 10-kor megkezdődött a koncert. A háttérben a kivetítőn az addigi puritán fehér alapon fekete God Is An Astronaut feliratot felváltották különböző videok mindenféle űrjelenetekről, óriáspókos-polipos (?) régi filmekből, stb. Szintén a hatás fokozását szolgálta a fénytechnika, ezek így együtt elvileg minden GIAA koncerten megvannak, hogy teljes legyen az audiovizuális élmény. Annyira nagy eresztésnek ezt azért nem éreztem, de mindegy, nem ezért jöttem.
A hangzást iszonyat jól beállították, nem is tudom, voltam-e már ilyen jól hangosított bulin, meg úgy egyébként is minden rendben volt, simán hozták a számaikat albumminőségben. Utazásunk kezdeteként a Remaining Light-ot hallhattuk, ennek még volt valami oldódás jellege, a következő Fragile és Age Of The Fifth Sun alatt már érezhetően kialakult az összhang zenekar és közönség közt. Ekkor történt az első baki, Niels Ampeg tornya felől egy pukkanás hallatszott, majd ő elnémult.

(ezen a videon 4 perc után látható, hogy valami gubanc van, meg hogy a hangosító srác megérett egy akciófilm szerepre, én biztosan átestem volna valamin)

A technikusok minden igyekezete ellenére a következő Echoes-ig nem is sikerült javítani a helyzeten.
A koncert során még egy technikai probléma felmerült, ezt már ügyesebben kezelték, a dobos srác szólózgatott addig – ő egyébként az este végére mindenki kedvencévé vált állandó teliszájas mosolyával, meg az olyan játékaival, hogy egy ásványvizes üveget próbált az egyik cinen egyensúlyozni szám közben. Torsten Kinsella színpadi megjelenése volt a legdinamikusabb, rajta látszott a leginkább, hogy igazán átérzi a zenét, amit játszanak, néha ugrált, vagy épp előrejött a közönséghez. A pont előttünk álló testvére inkább maradt háttérben, sokszor lehunyt szemekkel hallgatva a lassabb részeket – erre én is éreztem késztetést, csak vele ellentétben én nem minden nap veszek részt GIAA fellépésen, úgyhogy látni is akartam.
A koncert kb. másfél órás volt, esetükben nem volna helyénvaló slágerekről beszélni, mindenesetre bennem volt egy kis hiányérzet, hogy a legjobb számaik közül nem egy elmaradt. A legerősebb a befejező négyes volt: a Zodiac, ami minden addiginál jobban megmozgatta a közönséget, kisebb dobszólóval indult, valahogy így:

A Suicide By A Star volt számomra a koncert tetőpontja, ebben jött elő legjobban, mi is a GIAA számok receptje: a hangszerek egyesével bekapcsolódva hoznak egy-egy ötletes témát, mindezt hosszan elnyújtva, hogy aztán az utolsó fél percben már minden szóljon, ami igencsak monumentális hatást kelt, különösen élőben és ilyen hangerőnél. A Forever Lost is erre ment rá, album verzióban az nem tűnt ennyire dinamikus számnak. Az este folyamán két alkalommal is megesett, hogy ahol álltunk, némi bélgáz szag kezdett terjengeni, az ott állók arckifejezése alapján ezt nem is csak képzeltük; nos lehet, hogy valaki tényleg majd’ besz@rt az élvezettől..
Utolsóként a Route 666-et játszották el a srácok, és lementek a színpadról. Természetesen volt visszatérő szám, igaz, elég sokáig kérették magukat, de eljátszották a Fireflies And Empty Skiest, majd engesztelésül a bakikért még hallhattuk az All Is Violent, All Is Bright-ot, és véget ért az első magyarországi God Is An Astronaut koncert, azzal az ígérettel, hogy hamarosan újra jönnek.
Úgy legyen.