Ha emlékeznek még néhányan olvasóink közül a mexikói Disgorge bécsi koncertjéről írt beszámolómra, akkor számukra egyértelmű lehet, miért is nem volt számomra kérdéses az utazás, miután felkerült a netre a pécsi koncert híre – erre az eseményre bizony egyértelmű volt, hogy menni kell. Az út, vasárnap estéről lévén szó, nagyjából eseménytelenül telt, egy cseppet ugyan lehangoló volt, hogy az időjárás borús, esős arcát mutatta felénk végig, ám a várakozás izgalmát befolyásolni ez sem tudta. A koncert helyszínét jól ismertük (a volt Toxic – egy névváltással Inferno lett belőle, s a falakra lángnyelveket festettek a korábbi graffitik helyett, kb ennyi), így kavarogni sem kellett a parkolóhelyért, kényelmes tempóban oda is értünk, még várnunk is kellett a kezdésig. Eleinte elég gyérnek látszott az érdeklődés, de végül bő negyven ember gyűlt össze, ami nem rossz.

Az estet nyitó szerb Sacramental Blood korábban már fellépet egyszer hazánkban a God Dethroned és a Fleshgod Apocalypse társaságában (beszámoló itt). Azon az estén sajnos nem lehettem jelen, így, mivel sem élőben, sem hanghordozón nem volt még hozzájuk szerencsém, teljesen tiszta lappal indulhattak nálam. A benyomásaim pedig többnyire pozitívak voltak; feszesen játszottak, s bár még nincs teljesen kiforrott stílusuk, elég durva számokat toltak nekünk. Kicsit gáz volt az a rózsaszínes árnyalatú katyvasz, amit – gondolom – művér gyanánt kentek magukra, főleg az idegbeteg módjára rikácsoló énekes arca festett komikusan (úgy nézett ki, mint aki leégett a strandon), de ezt a látványbeli bakit kárpótolta a hallgatnivaló. A saját számaik közé iktatott két klasszikus miatt pedig külön járt a vállon veregetés. (Terrorizer – Dead Shall Rise és a Kreator Terrible Certainty-éről a Storming With Menace).

Az olasz Natront sem igazán tudtam előzőleg hova tenni magamban, mindössze annyira voltam képben róluk, hogy korábban már felléptek hazánkban ők is, méghozzá 2007-ben a Suffocation előtt. Az akkori beszámolókban többnyire negatív értékeléseket olvastam róluk, ám ezen az estén egy erőteljes, energikus koncertet adtak. A kis színpad ellenére próbáltak valamennyit mozogni, náluk sem volt túl sok leállás (talán épp a főbanda miatt kapta össze magát mind a két support), úgyhogy intenzívre sikerült a koncertjük. Egyetlen személyes kifogásolnivalóm, hogy náluk egy kicsit hosszúnak éreztem már a programot a vége felé, ám a dalaik alatti bólogatók száma, s a taps mértéke azt mutatta, a bő 40 fős közönség vette a lapot. Az meg külön poén volt, hogy ők is eljátszották a Terrorizer Dead Shall Rise-át, a szerb srácoknak dedikálva.

 

 

Aki a Carcass korai munkásságán túlmenően is elmélyedt a goregrind stílusban, annak bizonyára nem cseng ismeretlenül a főbanda neve, s főleg a Forensick és Chronic Corpora Infest albumok. Nem csak a gyomorforgatóan beteges borítók, de a két korongon hallható, embertelenül brutális zene is hozzájárult ahhoz, hogy a mexikói banda hírhedté váljon a durva zenéket kedvelők körében. A Forensick lemeznél betegebbet nem is nagyon lehet találni a műfajban. Ugyan az aberrált borítókat a későbbiekben felváltották a hagyományosabb death metal ábrák, s a zene is kezdett valamivel kidolgozottabbá, relatíve változatosabbá válni (már a Necrholocauston is több összetettebb téma, váltás hallható, s érezhető az elmozdulás a brutal death irányába), a keménységéből mit sem vesztett az évek folyamán a zenekar. Sőt, hangzásban is izmosodtak, főleg a demós megszólalású Chronic Corpora Infesthez képest.

A három éve tapasztaltak miatt magasak voltak az elvárásaim, de szerencsére nem ért csalódás. Pedig elsőre meglepődtem; az említett koncerthez képest ugyanis teljesen más felállás fogadott a színpadon. A banda egyetlen eredeti tagjának, mozgatórugójának számító Edgar Garcia mellett új volt a dobos és a gitáros is, az a nagydarab, hentesforma bőgős pedig sehol sem volt – nem is helyettesítették, s őszintén szólva emiatt néhol hiányoztak is a mélyek a hangzásból. Viszont trióban is olyan erővel láttak a jelenlévők ledarálásához, hogy az ámulatba ejtő. Edgar alacsonyra állított mikrofonállványa, görnyedt testtartása, ahogy kifejezéstelen arccal telehányja a mikrofont embertelen hangján (törölgette is egy ronggyal majd’ minden szám után), a banda védjegye, ahogy az elmaradhatatlan kifakult fekete cicanadrág is.
Nagylemezzel 2006-ban jelentkeztek utoljára, viszont az idei, Haemorrhage-dzsel közös split lemezről (Morgue Metal) három szám is előkerült: And The Pus Goes On, Behind The Cenotaph és Corpus In Pest. Emellett mind a négy nagylemez megidézésre került legalább egy szám erejéig – sikerült úgy összerakni a számsorrendet, hogy a mészárlás egy pillanatra se üljön le. Sőt, a rövid leállások, a feszes játék, és a jó hangzás következtében egyenesen elsöprő volt a banda most is – élőben szorozzuk meg kb. 10-el azt, amit otthon hallgatva nyújtanak. A számsorrend: Intro, I Watch Myself Rot, Next Mortuary Division, And The Pus Goes On, Behind The Cenotaph, Corpus In Pest, The Vile Sores in Urticariothrocisism Goulashed Decrepitance, Pest Blood Metal, Grotesque Devourment, Chronic Corpora Infest, Gore Blessed To the Worms, Cadaveres, Rancid Bowel Sarcoma, Spasmobliterance Filtrates Scabs, és a végén zárásképp a Necromarch.

Mint már említettem, magas elvárásokkal jöttem el erre a koncertre, de másodszor sem csalódtam a (most épp) trióban. Magamban el is helyeztem őket a legjobb koncertbandák között, s ha a jövőben elérhető közelségben játszanak, nem fogom kihagyni. Aki pedig csak a beteg borítók, a boncolós szövegek alapján ítéli meg őket, egyszer nézze meg a bandát, hátha megváltozik a véleménye.