A Fates Warning nem először jár hazánkban, azonban az előző fellépésükön nem volt szerencsénk egymáshoz. Az A Pleasant Shades Of Grey albumuknak a személyes TOP20-as listámon biztos helye van, de az összes Ray Alder-es lemezüket szívesen hallgatom. A John Arch éra nálam annyira nem jön be, de ez legyen az én gondom. Szóval, amikor kiderült, hogy ismét összeállnak és lesz turné magyar állomással eléggé bizseregni kezdett a tenyerem. Aztán eljött a nap.

Igazság szerint mindenképp öröm, hogy hazai csapatot választott a banda menedzsmentje. A Dreyelands ráadásul nem ismeretlen előttem, hisz eddigi hangzóanyagaikról – Can’t Hide Away EP (2007), Rooms Of Revelations (2010) – írtam is, illetve koncerten is találkoztunk már. Mégpedig a 2010-es Queensryche bulin. Arra visszagondolva kicsit tartottam a bulitól, akkor ugyanis eléggé elveszettnek tűntek a PeCsa színpadán. Nos a mozgás terén nagy előrelépés nem történt, most esem szántották fel a színpadot, viszont a családiasabb méret jót tett az előadásnak. Nikola Mijic vezetésével (akinek azért voltak bizonytalankodásai) az egész banda profin tette a dolgát, méltó felvezetés voltak a főzenekarnak. Igazából azt láttam, hogy élvezik a bulit, de mégis volt valami, ami miatt nem szabadultak el azok az energiák.
Azt azért el kell ismerni, hogy bár jók a dalok, profin zenélnek, azonban a kedvencek hatása tagadhatatlan. Talán majd a következő lemezzel levetkőzik ezt is. A műsor gerincét a 2010-es Rooms of Revelation lemez adta, de úgy a felénél belefért a japán cunami áldozatok megsegítésére készült Life Is Worth The Pain c. daluk, ami kizárólag az Embrace the Sun – Lion Music Japan Benefit lemezen hallható. Összességében talán ez volt a leggyengébb daluk.

A viszonylag rövid várakozás után a Disconnected Pt. 1 intróval színpadra álló majd’ 30 éves Fates Warning közhelyesen szólva jött, látott és győzött. Na persze, olyan dalokkal, mint a Life in Still Water, az Outside Looking in, az A Point Of View nehéz is lenne tévedni. Hogy az A Pleasant Shades Of Grey Part III és XI részekről ne is beszéljünk. Szerencsénkre a hangzással nem volt gond, ahogy a hangulattal sem.

Igaz, nem egy showman brigádot üdvözölhettünk az A38 színpadán, de Ray Alder amellett, hogy elsőrangúan énekelt, még ráadásul jókedvűen is vezényelte le a bulit. Ebben elsősorban még a basszer Joey Vera (lásd még Armored Saint, stb) volt társa, akinek idegbeteg fejrángásai, érdekes mozgása lekötötte a figyelmet.

Frank Aresti vokáljait kicsit előrébb toltam volna, de azért hallható és élvezhető volt így is, ahogy a szólói is. Csakúgy, mint a csapat vezéregyéniségének számító Jim Matheoséi. Aki viszont – amennyire láttam – egyetlen halvány mosoly nélkül, ám annál nagyobb átéléssel játszotta végig a bő másfél órás szettet. Ami pedig a ritmusszekció másik felét illeti, a Mark Zonder helyét elfoglaló Bobby Jarzombeket illeti, panasz semmiképp sem érheti. Már csak azért sem, hisz egy sokat látott (Arch/Matheos, Riot, Sebastian Bach, Halford, Spastic Ink, Fates Warning, PainMuseum, Demons and Wizards, Iced Earth, Rob Rock, Juggernaut) és elismert zenészről van szó. Meg is oldotta a feladatát becsülettel. Igaz (nekem legalábbis úgy tűnt) némileg a saját világát is belevitte.

Nyilván játszhattak volna többet, biztosan mindenkinek volt ilyen-olyan hiányérzete – én személy szerint az Inside Out albumos Pale Fire esett volna még jól többek között. De így sem panaszkodom.
Összegezve ezt vétek lett volna kihagyni. Most is érzem, ahogy a hajó bemozdult, imbolygott a lábam alatt. S azt hiszem, ez a koncert nagyszerűségének egyik fokmérője. Az meg, hogy a hangzással sem volt gond, külön öröm, (igaz, olvastam ellentéstes véleményt is…) bár ezt a hajós koncertek esetében már nem nagyon kell kiemelni.
A LiveSound csapatának pedig köszönet, hogy elhozták a bandát!