2001-ben oszlott fel a legendás Mood zenekar, de a szomorú eseménynek aztán két új (most már három) csapat lett az eredménye. Na, ezt ünnepeltük a szintén tíz éves Yuk-ban (Red&Blue Hell egybenyitva).
Az ünneplésben kilenc csapat vett részt. A stílusukat tekintve a stoner, a sludge, a doom, a southern metal, a death és a post rock/metal is helyet kapott. S két külföldi (a norvég Tombstones és az észt Redeck Rampage) zenekar is helyet kapott a fellépők között.

Kicsit késve érkeztem, így stoner zenéjét két gitár-basszus-dob felállásban, ének nélkül játszó zenekar koncertjének elejéről le is maradtam. A banda érdekessége még, hogy Lili személyében lány dobosuk van, aki nem is vall szégyent. A csapat jól játszott, bár a konferálást én nem hanyagoltam volna, ha már instrumentálisan tolják. Kicsit emberközelibb lehetett volna a dolog, plusz akkor talán nótacímekkel is tudnék szolgálni. Egyébként az látszott, hogy élvezik, s ez átragadt a közönségre is, akik meglehetősen szép számmal voltak jelen már ekkor is, ami korábban azért nem volt jellemző, ezért örömteli.

Folytatásként a Kék oldalon az észtországi Tartuból érkezett magát southern metalként aposztrofáló csapat számomra inkább egy Pantera/Down diétán edződött alakulatnak tűnik. Nyilván ezek alapján bennük van a déli érzés, de a groove-os metal á la Pantera még inkább. A rendelkezésükre álló fél órában szerintem sok barátot szereztek az olyan dalaikkal, mint a Get Your Guns, a When the Shit Hits the Fan vagy a Gravity. Az este egyik csúcspontja volt számomra az észt ötös bulija.

Át a vörösbe, ahol kis homokszem kerülhetett a gépezetbe, mert a svéd Tombstones trió még bőven a beállással bíbelődött. A Bjørn-Viggo Godtland – ének/gitár, Ole Christian Helstad – basszusgitár/ének és Jørn Inge Woldmo – dob felállású oszlói zenekar ugyan doomként volt hirdetve, de ez egyfajta pszichedelikus utazás volt a „rosszabbik” fajtából. No, ezt persze nem úgy értem, hogy élvezhetetlen volt, de azért nem is volt számomra az est fénypontja. Az ének is annyira szét volt torzítva, hogy az már-már az élvezhetőség határát súrolta, ami kár, mert a facebookjukon hallható dalok alapján egész OK a banda. Jó sokat is játszottak, s itt kissé „hiba is került a számításba”, mert ha véletlenül nem veszem észre, hogy Gazsika (köszi a lehetőséget!) épp jelzi a koncertet figyelő Pónak, hogy muzsikálni kéne, akkor le is maradok az Igor műsorának nagy részéről.

No, az Igor családcentrikus sludge/core-ja viszont egész nagyot ütött. Néhányszor hallottam a nemrég megjelent, blogjukról beszerezhető HE c. EP-jüket. Nem egy azonnal ható cucc, azonban a koncertjük hatott. A jászberényi Szabó testvérek – Pó bácsi és Marci -, valamint Ördög Gábor dobos szoros, zúzós műsort adtak, amiben Paraszt, és a Ktu biztosan helyet kapott

Na és volt meglepetés is, mert a műsor végén a dobcucc mögött Gazsi váltotta Ördit, majd Makó Dávid is megérkezett,, azaz a tavaly jégre tett HAW is kapott két nótányi időt.

Jujj, de jó volt. Talán lesz folytatás!

Ezután következett az egyik születésnapos. A Wall Of Sleep a kedvesebb számomra, mégpedig azért, mert a műfaj dallamosabb ágát képviselik. Engem az utolsó lemezükkel (When Mountains Roar) vettek meg. A Saint Vitus előtt egy rövid programmal láttam csak a bandát, itt a főzenekari státusz hosszabb szetlistát engedélyezett.

A 9+3 dalos szettben nem meglepő módon az utolsó lemez öt nótája (Hungry Spirits, Receive the Pain, Bitter Smile, Into the Light és Army of The Dead) kapott helyet, de emellett természetesen valamennyi korábbi albumukat megidézték. Így hallhattuk a 2004-es Slow but Not Dead lemezről az Ornaments of Heaven-t, a 2005-ös Sun Faced Apostles-ről a címadó mellett az On Pain of Birth-t, a Time of the Goblins-t és a 2007-es …And Hell Followed with Him sem maradt ki (Buried 1000 Times, November, Signs). Ami miatt még nagyon kedvelem a csapatot, az a Füleki/Kemenczei páros munkája, ahogy a szólókat egymásnak adják, azzal mindig lenyűgöznek. Amit hiányoltam az az I Sleep volt, illetve ha már kerek évforduló vendégként szívesen láttam volna Holdampf Gabit is a színpadon. De ez már csak így utólagos agyalás, akkor és ott teljes volt az élmény így is. Valószínűleg leírtam már, hogy szerintem Csabával jól jártak, jó választás volt.

A csúszásnak köszönhetően a Vörös Yukban már elkezdte műsorát a másik ünnepet zenekar. Hegyi Kolosék megidézték valamennyi felállásukat megidézték, kezdve az aktuálissal (Felföldi Péter-ének; Hegyi Kolos-gitár; Megyesi Balázs-basszus; Binder Gáspár-dob). Így természetesen az utolsó, harmadik lemezükről játszottak (volt Unified Theory és A Shipload To Tricks To Forfeit is többek között), majd jött az első lemezes felállás Koltay Tamással a dobok mögött. S megidézték a Dead River Blues-t is 2004-ből.
Azt hiszem azonban a (nekem legalábbis) a közbülső album – Live Like a Man (Die as a God) – felállása okozott a legnagyobb örömet. Makó Dávid szerintem lendületesebb frontember, mint Felföldi Peti, s ezzel jobban el is adja a bandát. Mindenesetre ütős buli volt ez is, s zárásként megkaptuk a Bury Me In Smoke-ot.

A csúszásnak (és a pénteki koránkelésnek) köszönhetően a Nadir-t (ami a legkevésbé nekem szólt az esti felhozatalból), már csak félgőzzel néztem/hallgattam. A lendület nem hiányzott Tauszik Viktorék előadásából, azonban – bár az új lemezükön, az Exituson még én is találtam kedvemre valót – nem tudták a figyelmemet ébren tartani.
A Torn From Earth-re még kíváncsi lettem volna, a friss EP-jük viszonylag sokat forgott az utóbbi időben, de a soproni stonert játszó Giant Horizon is érdekes bandának tűnik a dalai alapján. Szóval tőlük elnézést kérek, de a fáradtság nagy úr. Legközelebb pótolom.

Zárásként pedig mit is lehet írni egy ilyen buli után? Az ünnepelteknek minden jót, a többieknek köszi, hogy ott voltak.
A szervezőknek (Binder Gáspár és Tóth Balázs) pedig, hogy ott lehettem.