Gyerekkoromban majdnem biztosan az otthon szalagos magnóról hallgatott Omega „lemezekhez” fűződik az első rockzenei élményem. Édesapám gyűjteménye adta az alapot (kösz Apu!), aztán persze az ilyen-olyan bulikon előkerültek a sztenderd dalaik (Petróleumlámpa, hogy mást ne is említsek). Még egy meghatározó élményem van velük kapcsolatban, mégpedig a ’94-es koncertjük tévéfelvétele, amit anno a készülék előtt kuporogva rögzítettem kazettára.

Gyaníthatóan más is lehetett így vagy hasonlóan ezzel, mert az 50-es(!) jubileumi koncertre az Aréna szépen megtelt. Volt ott teljes család nagyszülőtől unokáig, megkorosodott rajongók, cicababák, rockerek (még Immortal pulcsis fiatalembert is láttam!), zenészek, politikusok. Hiába, nem lehet tudni mit hoz az élet.
Nem volt egyszerű a közlekedés ezen estén, mert konkrétan, az, hogy a kiírt kezdés nagyjából fél órát csúszott, nemcsak nekem kedvezett. Amikor felértem – nagyjából 20:05 táján – még valamennyi bejáratnál hosszú sorok kígyóztak. Azonban a kezdésre talán mindenkinek sikerült elfoglalnia a helyét.

A koncert a kivetítőkön megjelenő, a közönség aktív közreműködésével ötvenig számlálással kezdődött. Majd a végig színpadon lévő Danubia zenekar, valamint Benkő László (billentyű), Debreczeni Ferenc (dob), valamint Gömöri Zsolt (Edda) nagyjából negyedórás szimfonikus zenei(Nyitány, Nyári éjek asszonya, Kemény játék) felvezetésével folytatódott. A koncert érdekessége, hogy a Danubia zenekar többször kapott önálló szerepet, amikor is az Omega dalok (pl. Fekete pillangó, Nem tudom a neved) klasszikus zenei köntösbe öltöztetve (aktív közönségénekkel megtoldva) szólaltak meg. Mondjuk azt a keverés rovására írom, hogy egyszer-egyszer a gitárokat is sikerült elnyomniuk.

No, de ne szaladjunk előre, mert a koncert kiemelkedő pontja volt a csapat többi tagjának (kiegészülve a koncerteken évek óta állandó kisegítő Szekeres Tamással) színpadra lépése a Babylonnal. Sejtettem, hogy nem öreguras előadást kapunk, de azért a két és fél órát, ha szusszanással is – bár Debreczeni Ciki nem sokat pihent – becsülettel játszották végig.

Számomra a csúcspontot a Dal a fegyverkovács fiáról c. szerzeményük jelentette, itt megvolt a hidegrázás is, de a 10000 lépés, a Napot hoztam, csillagot is jól esett.

Kicsit fura volt számomra, amikor Mihály Tamás basszusgitáros átadta helyét egy Szöllőssy Kata (Kati Zee) nevű fiatal punk leánynak, azonban kicsit nyomozva kiderült, nem ez volt az első kooperációjuk. Viszont, ha már 50 éves évforduló, akár talán más vendégek is jöhettek volna (de jó volt ez így is, nagyon).

A szimfonikus dalokat már említettem, volt akusztikus blokk (Ha én szél lehetnék, Naplemente) is.

De volt minden, pirotechnika, lézershow (nem túlzásba esve), illetve vetítés. Külön tetszett amikor a ma is jó formában lévő (a hangjával néha ugyan spóroló) Kóbor János a kivetítőkön látható korabeli önmagával énekelt. 

Mit lehet még egy ilyen koncertről írni? Nem hiszem, hogy elemezni kellene sem a zenészek tudását, sem a felkészültségét. Talán egy kicsivel több konferálást (netán sztorizgatást) elbírtunk volna, illetve nyilván maradt ki még ugyanennyi „kötelező” darab. De ne legyünk telhetetlenek! Az Életfogytig rockand roll, a Kötéltánc, a Nagy folyó vagy az Őrültek órája bőven kárpótolt.

A dupla ráadásban a populárisabb slágerek jöttek. Előbb a Léna, Gyöngyhajú lány, Petróleumlámpa, majd a második visszataps után a Régi csibészekekkel búcsúztak.
A jelenlegi formájukat tekintve talán nem utoljára!