Elöljáróban le kell szögeznem, nem voltam egyik csapat feltétlen híve sem, de:
1. a Fear Factory van olyan név, valamint anno a Demanufacture lemezzel egy olyan (alap)művet készítettek, hogy – bár volt már korábban szerencsénk egymáshoz a 2006-os Szigeten – az új művük, az egész elfogadhatóra sikerült The Industrialist fényében kíváncsi voltam a teljesítményükre;
2. Devin és zenekara Annekével karöltve pedig egy olyan albumot hoztak össze az Epicloud képében, ami azóta is (divatos kifejezéssel) beleragadt a lejátszómba. A korábbi anyagai viszont eddig valahogy elmentek mellettem, egy-két hallgatás után valamiért nem éreztem késztetést ismétlésre.

Azóta persze igyekeztem felfedezni a DTP és más HevyDevy albumokat, azonban mivel Devin annyira széles skálán alkot, azt hiszem természetes, hogy nem kerültünk közeli jóbarátságba valamennyivel.
A történethez hozzátartozik még az is, hogy délután interjúztunk volna, azonban ez elmaradt, mivel Devy barátunk összeszedett valami nyavaját, ahogy azt a koncert alatt néhányszor meg is említette. Szóval a délutáni program törölve, s némi aggodalmat is okozott, hogy ennek lesz-e valami (negatív) hatása a koncertre nézve. Szerencsére nem lett, legalábbis én nem vettem észre ilyesmit.
A turné beharangozásakor először a brit Sylosis, majd a berlini War From A Harlot’s Mouth neve szerepelt, mint előzenekar, végül egyik sem jött.
Nagyjából fél kilenc magasságában egy viszonylag hosszú videóintrót követően előbb a DTP-t alkotó zenészek, majd maga Devin is a színpadra keveredett. S személy szerint egy nagy csúcspontokat ugyan mellőző, ám egységesen magas színvonalú show-t kaptam. Rég volt már ilyen, hogy menet közben – akár csak egyszer is – ne pillantsak az órára.
HevyDevy őrült mozgása, pózai, mimikája mellett a csapata is nyújtott látnivalót. A másik gitáros, Dave Young, azzal a derékból headbangeléssel, meg Brian Waddel basszer is vonzotta a szemeket, nem beszélve a tarajos dobosról (Ryan Van Poederooyen).
Ráadásnak a színpadon is láthatóan jó volt a hangulat, összeszokott csapatként adták elő nagyjából egy órás műsorukat, mely nagyobb részt az utóbbi lemezekre volt kihegyezve. Ez ugyan még így is eléggé változatos, de azért nem maradtak el az olyan régebbi tételek sem, mint a Vampira azzal a poénos vetítéssel, vagy a koncertet lezáró Deep Peace.

Na, igen, a vetítés! Már az introként szolgáló összeállítás is eléggé „beteg” volt, főképp azzal a gumimacis cuccal, de voltak még benne necces dolgok, ahogy röhögésre késztetők is. Ez talán egy nagyobb, magasabb teremben még hatásosabb lehett volna. Mindenesetre remélhetőleg a következő turnék során már nem fognak hanyagolni minket, mert a hangulat kiváló volt. Biztos mindenkinek mások a kedvencei és kapásból sorolt volna egy rakás másik nótát, de nekem a szetlistával se volt bajom. Az Annekés dalok persze meg voltak támogatva, hogy ne vesszen el a dalokból semmi, de talán (sőt, inkább biztos) enélkül is működött volna a buli, olyan volt a kölcsönhatás a színpad és az agyig megtelt nézőtér között. A nagyjából egy órás program végén elégedetten „dőltem hátra” és vártam Dinoékat.

Aztán a Fear Factory – bár az energiáknak nem volt híján – nagy kérdőjeleket rajzolt. A szigetes buliról rémlett, hogy ének fronton nincs mindig  minden rendben, de amit Burton C. Bell ezen a fellépésen a tiszta (???) énekrészeknél művelt az már botrányos volt.

Ennek ellenére nem volt rossz a koncert, mert azért a brutál témákat korrektül hozta és a zene is rendben volt. Igaz számomra – és ezzel nem voltam egyedül – a Demanufacture A Fear Factory lemez, így az onnan megidézett címadó, a Self Bias Resistor, a Zero Signal és a Replica valamint az első albumos Martyr, meg a Scapegoat vitték el a prímet (leszámítva a már említett hiányosságot, mert az az egész bulira rányomta a bélyegét). Nem is értem, ha már úgyis használnak effektet, meg ezt-azt, akkor az énekre miért nem fordítottak gondot?

Ennek ellenére a színpadon jó hangulat uralkodott és hát az első sorokat se kellett biztatni. Nem is jutottam tíz méternél közelebb a színpadhoz. Viszont innen is jól látszott, hogy az egyre terjedelmesebb Dinonak élete a banda, illetve a Chimaria-ból igazolt Matt DeVries bőgős és Mike Heller dobos is jól teljesített, ha egy szóval kellene jellemezni a bulit, akkor a brutális elég jól fedné a valóságot.
Azt hiszem a rajongók a gyenge pontokon is túltették magukat, nekem azonban az említett hiányosságok miatt volt hiányérzetem, de összességében remek vasárnapi mulatság volt. (De ez inkább a DTP érdeme..)