A Karma To Burn két évvel ezelőtti mindkét bulijáról lemaradtam.
Most minden passzolt, hogy élőben is megismerjem a csapatot. Ugyanígy eddig az egri Shapat Terror is kimaradt élőben.  
 

Igazság szerint egyik bandát sem hallgatom rendszeresen, ha választanom kell, akkor Shapaték mellett teszem le a voksom előzetesen, sőt igazság szerint még most is, de ez csak annak köszönhető, hogy náluk azért ének is van. Ráadásul magyar szövegekkel nyomják.
Jól szóltak, bár Sohi éneke lehetett volna domiánsabb. Ha nem tévedek a Hatos/Magrodeo párossal kezdtek, ami tekintve, hogy instrumentálisak, illett is ide.
Aztán persze már jöttek az olyan dalok, mint a Csigavonal, a Vágóhíd, A szűrőn át, a 7. emelet, a Lombhullás vagy a 4 szín.
Túl sokat nem beszéltek, beszélt helyettük a zene. Azóta újra előszedtem a SHPT anyagokat, s a Mentés másként lemez gyakran pörög.
Tömény fél óra volt, zúzás, elszállás. Önálló koncertet hamar!

A Karma To Burn afféle kult csapat.
Különleges, mert ének nem nagyon van náluk, ami miatt kissé nehezen emészthetőnek tartom a lemezeiket. Koncerten viszont akkora az érzés, hogy simán elsiklottam a vokális témák hiánya felett érzett aggodalmamon.
A koncert ráadásul abból a szempontból is különleges volt, hogy duóban játszottak. A hírek szerint Rich Mullins basszer egyszerűen nem jött el a turnéra. (Gondolom, azóta már nem biztos, hogy a zenekar tagja…)
Nos, fura, de ennek ellenére sem volt hiányérzetem a hangzás terén. Nagyon erős hangzást sikerült összehozni.
Mivel nem vagyok perfekt a K2B diszkográfiát illetően, csak néhány szám, (valóban az, mivel ezek a furfangos amcsik csupán számokkal jelölik a dalokat, amennyire tudom, ez a megírásuk sorrendjét is jelöli) amit sikerült megjegyezni: 54, 28, talán 38.
De nem is ez a lényeg. Akkora hangulatot csináltak, hogy a 200-250 főre tehető közönség igencsak elégedettem távozhatott a kb. bő órás program befejeztével.

Azt olvastam, hogy a dobos személyében is változás történt, Rob Oswald helyett Evan Devine alapozott William Meccumnak. Mit mondjak, elég dinamikusan, s hozzá még látványosan is üt.
S ez elmondható Meccumról is. Nem kimondott frontember, – nem is biztos, hogy egy instrumentálisan játszó bandába kell ilyen – mindenesetre, amikor már a korlátról figyeltem a bulit, elégedett voltam a teljesítménnyel. Nem beszélt sokat, de láthatóan örült a fogadtatásnak. Ahogy a közönség is felszabadultan élvezte az előadást.
Az biztos, hogy nagyon együtt voltak, bizonyára kicsit nehezítette a helyzetet a bőgő hiánya, de ennek ellenére semmi görcsösséget nem éreztem, sőt inkább felszabadulnak tűntek.

Egyetlen dolgot tudok negatívumként megjegyezni, ez pedig a minimális színpadi magasság. A Shapat Terror-nál még nem jelentett akkora problémát, ám Meccumékat már csak az első néhány sornak volt lehetősége látni. Ez mondjuk nyilván nem von le semmit az amúgy is sajátos hangulatú produkció értékéből.

Legközelebb sem érdemes kihagyni, ha erre járnak!
Köszi a Negative Artnak!