Hirtelen ötlettől vezérelve fogtuk magunkat és átugrottunk az évi rendszerességgel megrendezett ecsegfalvi Gyere haza! fesztiválra. Erről tudni érdemes, hogy a korábbi underground körökben igen népszerű Nightbreed fesztiválok kvázi utódjaként funkcionál.
Annyiban utód legalábbis, hogy ezt is a korábban a jobb sorsa érdemes De Facto vezér, Tóth Gyula szervezi. Viszont itt inkább a falu, illetve az onnan elszármazottak összetartása a cél (legalábbis, ha jól raktam össze a képet), s ezt idén (is) koncertekkel teszi.

Mi ugyan Gyula – egyesek szerint túl szentimentális – műsoráról lemaradtunk, csak az erre az alkalomra írt „Ecsegfalva dal” felvételére – klip készül, ha jól rémlik – értünk oda, így a haverok üdvözlése miatt ez nagyjából ki is maradt.

Visszatérő vendégként üdvözölhettük a színpadon a Kontrollzét, akik ismét némileg módosult felállásban játszottak. A frontemberi teendőket kényszerből ismét Nagy Feri barátom vállalta magára, mivel Illés családi programja miatt igazoltan volt távol. Egyes nótákban ismét élőben játszott szinti témákat hallhattunk, amit most Kocsis Viktóriának köszönhettünk. Hogy mi Viki státusza jelenleg arról nincs információm.
Az viszont biztos, hogy a bulin Ferit vokáljaival a Lumberjack Commando frontembere, Kun Ádám támogatta a háttérből.
A koncert álomszerű, erőteljes hangzással, villámok adta háttérrel az egyik legjobb Kontrollzé koncert volt, amit eddig láttam. (Pedig nem valószínű, hogy a két kezem elég lenne megszámolni ezeket.) Olyan felszabadult előadást láttunk, hogy hiányérzet nem igen maradt senkiben sem. Hacsak amiatt nem, hogy még jó néhány nótát meghallgattunk volna Szakiéktól. Hiányolom például a Hárman-t!

Persze egyértelmű, hogy az újabb dalok kezdik kiszorítani a régebbieket, nyilván egy hosszabb műsoridős koncerten előkerülnek majd.
A két új dal is totál rendben van, most a „leggyengébbnek” talán a Holdigérőt éreztem. De ennek az is oka lehet, hogy az erőteljes kezdés után úgy a harmadik, negyedik számtól mintha visszavettek volna. Az addig felszabadultan zenélő Feri, nem értem miért, de visszafogta magát, s ez a befelé fordulósabb dalokkal együtt megakasztotta a lendületet. De így sem panaszkodhatunk.
Még annyit el kell mondjak a hangzás kapcsán, hogy így, ilyen erőteljesen megszólaló bőgőt, mint amit itt kihoztak Kutrás Csaba hangszeréből rég hallottam (náluk meg konkrétan eddig még soha), de Ferkó akusztikus gitározását is jól ki lehetett venni, ami szintén kritikus pont szokott lenni. Még ráadást is kellett adniuk, akkora sikerük volt.
Már miattuk megérte elmenni, de a PG Csoport koncertjére is nagyon kíváncsi voltam.

Az ecsegi születésű Jantyik testvérek vezette, már negyedszázados zenekar a hazai, a szó valódi értelmében vett alternatív és nem alternatívkodó szcéna kiemelkedő, bár talán széles körben kevésbé ismert csapata. Különleges velük kapcsolatban, hogy ennek ellenére elismert a társaság. Az énekes Jantyik Zsolt – aki „civilben” a művház igazgató – nemrég kapta meg az ARTISJUS könnyűzenei szövegírói díját.
A koncertjük előtt két kisfilmet láthattunk a csapat legutóbbi munkájáról, amelyben a debreceni zenei életért tett tevékenységük elismeréseként Kölcsey-díjat kaptak, illetve az ennek alkalmából készített dal premierjeként.
A koncert pedig afféle félig-meddig kívánságműsor volt, mert a gitáros Jantyik Csaba által kiválasztott dalok mellett a közönség kéréseit is figyelembe vették.

Nem ismerem a lemezeiket töviről hegyire, de a konferálásokból kiderült, hogy egészen korai, még 1987-es dalokat is előszedtek. Abból az időből, amikor a zenekarban a basszusgitárt egy Lukács László nevű fiatalember kezelte. (Igen, az a Lukács!)
Nekem nyilvánvalóan azok a nóták jöttek be, amelyek az általam ismert lemezekről hangzottak el, azt azonban sajnálom, hogy az utolsóról(?) a Kali Yuga-t csak egy részlet erejéig idézték meg.
A fesztivál igazi családi-baráti találkozó volt. A színpadon például még a Hány méter a szeretet? c. dalban az egyik ifjú Jantyik csemete is énekelt.

Természetesen volt Útlevél, fogkefe, volt Marlon Brando, Pocahontas and Me, Félélet meg a Kocsmadal is (ez a ráadásban is előkerült még).
És persze kedvesség, összetartozás érzése, ami a kis közösséget olyan vonzóvá teszi. De természetesen nem hiányzott az ironikus, néha kritikus megfogalmazás sem. Csak hogy legyen min gondolkodni!
Jövőre is gyertek haza!
A fotókat és a videót pedig köszönjük Oláh Péternek!