Szerencsére végül július 30-a lett a nap, amikor a hazai thrasher/mosher rajongótábor ismét üdvözölhette a New York-i ötöst. Igaz, nem a teljes állandó(?) tagságot. Az mondjuk kicsit furcsa, hogy a banda dalszerzői gépezetében is fontos helyet elfoglaló dobos, Charlie Benante családi zűrök miatt kénytelen(?) kihagyni a koncerteteket egy ideje, őt a Testament és a Slayer soraiban is megfordult, jelenleg Animetal USA ütős John Dette helyettesítette kiválóan, míg a szólógitárosi posztról távozott Rob Caggiano helyén a Shadows Fall gitáros Jonathan Donais teljesített szintén remekül. Jonathan SF-beli élő teljesítményét nem ismerem, de itt inkább visszahúzódva pengetett, némi headbangelésen túl sokat nem tett hozzá a színpadi akcióhoz. A gitározásába ellenben nem lehet belekötni. Dette meg – bár nem lehetett könnyű dolga Charlie posztján -, ha nem is túl látványosan, de rendben látta el a feladatát.

Azt mindenképp el kell mondani, hogy a Scott-Joey-Frank trió vitte a hátán a műsort.
Joey ötvenegynéhány évesen kis túlzással lefutotta a maratont a színpadon, „állva hagyva” nem egy fiatal banda frontemberét, de a korabeliek közül is csak kevesen vehetik fel vele a versenyt. Hol itt, hol ott tűnt fel, eközben meg – ha nem is lemezminőségben, amit én speciel nem tartok elsődleges kritériumnak egy koncert esetében – hozta a dalokat.
Bello ugyancsak szaladgált térdig eresztett bőgőjével, közben olyan fejeket vágott, hogy néhol ezért még egy bérlet is járna a viccosztályra. (Nem akarok általánosítani, de mintha az Anthrax-nél követelmény lenne a basszusgitárosok esetében a különös mimika és mozgás, mert anno a Bello helyére érkezett Joey Vera (Fates Warning) is hasonló kaliber…).
No, és Scott Ian, aki – számomra legalábbis a banda arca – itt is kivette a részét a műsorból. Láthattuk a védjegyszerű mozgását, miközben feszesen ritmusozott, meg a vokálból is kivette a részét. Ebben Frank is társult. Na, meg a közönség is.

Igazság szerint, aki kizárólag a Bush-érában született dalaikat bírja, az itt sajnos kapufát lőtt. De az ős fanok közül is inkább azoknak kedveztek, akik szerint az Among The Living a nyerő. Hiszen a műsor gerincét ennek az amúgy kiváló lemeznek a dalai adták.
A lényeg persze nem ez, mert nyilván nem lehet mindenki kedvére tenni, mindössze talán egy-két dalt közkedveltebbre is lehetett volna cserélni.
Mindenesetre az intro után előadott Among the Living-Caught in a Mosh-N.F.L. hármas olyan alaphangulatot csinált, hogy onnantól nem lehetett gond.

A későbbiekben aztán az új, helyesebben az utolsó lemezről is előkaptak pár nótát. A Dio-nak és Dimebag-nek ajánlott – akik arcképét ki is vetítették – In the End-et, valamint a Devil You Know és a Fight’Em kettőst. Mind bivalyerős nóták, ha engem kérdeztek.
Természetesen megidézték a nemrég kiadott Anthems EP-jüket is, mégpedig az AC/DC örökbecsű TNT-jével, amit Scott konferált fel. (Nem volt épp teljesen korrekt az a szöveg, hogy aki ezt nem szereti az nem szereti a jó zenét, de nézzük el neki.)
 

Nem sorolnám fel a teljes szetlistát, de az Indians (a szokásos tolldísz elmaradt), meg a ráadásban érkező Antisocial, ami amúgy szintén egy feldolgozás a francia Trust-tól mindenképp említést érdemel.

Anthrax - Antisocial (Live at Budapest Park, Hungary)

 

Összességében én nagyon elégedetten távoztam. Simán egyenrangú, sőt ha emlékem nem csal, akkor hangzást tekintve még jobb is volt, mint anno a Szigetes fellépésük.
Reméljük, igaz lesz, amit ígértek, s hamarosan érkezik a következő lemez és annak turnéjával nem kerülnek el minket!