A Pink Floyd The Wall-ja azt hiszem nem igényel bemutatást. Meg az sem szükséges kivesézni, mekkora alapmű, milyen hatással volt a jövő nemzedékre akár zenei, akár egyéb értelemben. Sorolhatnám még, hány banda dolgozott fel erről a lemezről dalokat, stb. Nekem az 1990-es tévéközvetítés volt az első találkozásom a művel, ami elég emlékezetes.

Amikor 2011-ben a Sportarénában volt az előadás kihagytam, így most – főképp, mivel a hírek szerint nem is lesz több alkalom, hogy megnézhessük – mindenképp ott kellett lenni. Sajnos, némi porszem került a gépezetbe, így az előadás elejéről lemaradtam. Mindenholottlevo kolléga viszont időben érkezett így ezt az élményt – bár nem könnyű egy ilyen monumentális előadást visszaadni – most közösen osztjuk meg veletek. (9000Sanyi)

Roger Waters nagy sikerrel futó Fal turnéját egyszerűen hiba lett volna kihagyni. 2 évvel ezelőtti szintén „falas” bulija után a mester ismét hazánkba látogatott és előadta nekünk minden konceptalbum nonpluszultráját. Az idei The Wall előadásokra minden eddiginél extrább, gigantikusabb látványvilágot és extrém hanghatásokat ígértek, érthető tehát, hogy ezúttal a jóval nagyobb befogadóképességű stadionokra szabták, így hát nálunk is a Puskás Stadionban került sor a buli abszolválására.

Pontban negyed 9-kor némi narratív beszédet követően berobbant a nyitó In The Flesh azzal a hamisítatlan ólomsúlyú ős-doom riffel. Pont, ahogy a lemezen! Itt térnék ki rá, hogy zsír profi zenészekkel vette magát körül Waters, akik végig hibátlanul, lemezminőségben prezentálták az időtálló klasszikus mű minden egyes tételét.
Rögtön az elején kaptunk is bőven a nyugalom megzavarására alkalmas hangeffektusokat; bombázó repülők zaja volt hallható mindenfelé. Annyira élethű volt, hogy csak néztem felfelé, hogy vajon hol húznak el a repülőgépek. A stadion jobb oldalán valóban el is suhant egy műrepülő.

Látványilag is csúcsra lett járatva abszolút a produkció; a vetítések a legvadabb képzeletet is felülmúlták! Közben pedig apránként épült fel folyamatosan a fal a színpadon, egyre jobban betakarva a zenészeket. Az első félidőben került sorra az Another Brick In The Wall pt. II. is (ami a Floyd első Nr. 1 helyezését hozta anno a slágerlistákon) szintén generációk agyába égett be örökre; nem esett nehezemre nekem se együtt üvölteni Waters-szel, ill. a gyerekkórussal a „Hey Teacher! Leave The Kids Alone” sort. Az alapmotívuma ennek a számnak – akárcsak a lemezen – többször vissza-visszatért az előadás folyamán, ahogy az In The Flesh nyitánya is, mintegy keretbe foglalva a sztorit. (Mindenholottlevo)

Nagyjából akkorra értem be a küzdőtérre, amikor az Another Brick In The Wall pt. II. befejeződött. S a Mother előtt Roger Waters egészen korrekt magyarsággal néhány mondatban megköszönte, hogy eljöttünk, tapsot kért a gyerekeknek, a koncertet a mindenkori államhatalom áldozatainak ajánlotta, s felhívta a figyelmet az igazságosságra (ez a szó különösen nehezen ment). Majd a végén már angolul jegyezte meg, hogy bírunk minden nap ezen a nyelven beszélni.

Az előadás – mert ezt hiba lenne egyszerű koncertté lefokozni – teljesen a lemez dalsorrendjét követve folyt. A technika persze teljesen a műnek volt alárendelve, de úgy ám, hogy teljesen felfokozta annak mondanivalóját, persze nyilván Waters szája íze szerint.

A monumentális, folyamatosan épülő és az első felvonás végére bezáruló fal, ami a The Trial végén hatalmas robajjal ledőlt, a kivetítés (amit hozzánk aktualizáltak: a Mother c. nótában a „Mother, should I trust the government?” azaz „Anya, meg kéne bíznom a kormányban?” kérdésre a falra vetítve a „Kurvára nem” (No fucking way) szerepelt), a hatalmas bábuk, (a nagy testvér is figyelt!) a surround hangzás, ááá!

De komoly mondanivalót rejtett a repülőgépekből bombák helyett hulló jelképek – kapott itt a vallás, a politika mellett a néhány multi is – sora is.
És persze emellett az olyan dalok, mint a már említett In The Flesh, az Another Brick In The Wall, a Comfortably Numb (a fal tetejéről énekelve, illetve ott szólózva), az Is There Anybody Out There. De számomra a Run Like Hell volt a legerősebb hatású.

A szünet talán hosszabb volt egy kicsivel a kelleténél, de addig is folyt a vetítés. Olyan háborúban, terrorcselekményekben, merényletekben elhunytakra emlékeztek, akiknek hozzátartozói elküldték a képét. 

 

A szünet után már a fal előtt folytatódott az előadás, a fasisztoid jellegű, a menetelő kalapácsos vetítéssel, a közönség közé lövéssel megint csak nem volt gyenge. Meg a fekete vaddisznó sem, a különböző feliratokkal, jelképekkel, ami a közönség felett úszott/lebegett jó sokáig. Majd ott is végezte.

Mit mondhatnék még? Annak azért nagyon örülök, hogy volt lehetőségem megnézni ezt a bátran állítom korszakalkotó jelentőségű előadást (köszönet LiveNation!), s nehezen tudom elképzelni, hogy ezt idén már bármilyen koncert le tudja körözni.

Néhány szót szólnék még a Roger Waters mellett fellépő zenészekről, akik számomra ugyan teljesen ismeretlenek voltak – a végén Roger egyenként be is mutatta őket -, de alázattal és tökéletesen oldották meg a feladatukat.

Bár arról szóltak a hírek, hogy ez az utolsó turné, de azt hiszem kevesen vannak, akik Roger Waters szemére hánynák, ha meggondolná magát és netán ismét megturnéztatná a művet. Én akkkor is elmennék, mert most bánom csak igazán, hogy két éve kihagytam. (9000Sanyi)