Az azért nem gyenge teljesítmény, hogy a nyári VOLT fesztiválos fellépést követően az aktuális európai körútját a Papp László Arénában nyitó cilinderes ikon és csapata majdnem teltházat csinált. De ne fussunk a dolgok elébe…

Előzetesen hosszabb beengedési procedúrát jósoltak a szervezők az ismert okokból emelt szintű biztonság miatt, ám ebből túl sokat nem vettem észre. Talán több fényvisszaverős mellényes járkált, de a 19:00-re hirdetett kapunyitásra kialakult hosszú sorok gyorsan haladtak. A pontosság egyébként is jellemző volt az egész estére, mert brit RavenEye is a meghirdetett 19:30-as kezdésre már a színpadon is volt.

Túl sokat nem tudok a csapatról, de az Oli Brown, Aaron Spiers és Kev Hickman alkotta trió remek választás volt a bemelegítésre. Mondom ezt annak ellenére, hogy a rendelkezésükre álló háromnegyed órában azért nem győztek meg végérvényesen a jammelős, hard rock-jukkal. Azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy mindent megtettek, hogy megnyerjék a közönséget, s ez úgy tűnt többé-kevésbé sikerült is nekik. Mondjuk energiának nincsenek híján, az biztos, s ötletesen is vezetik elő a hatvanas-hetvenes évek rock zenéjében gyökerező szerzeményeiket.
Bár sok volt az elszállt jammelős rész (még akár kis “jóindulattal” stoneres csapatoknak is becsületére vált volna), ami számomra kicsit háttérbe szorította a dalokat, de külön meg kell említenem a ritmusszekció lazaságát. Mert amit a dobos Kev és a bőgős Aaron összemuzsikált (ez utóbbinak nagy pillanatai voltak, amikor a gitár nem is szólt). No meg azt se hagyhatom szó nélkül, hogy a torzítóval még ré is tett egy lapáttal.
Az Ep címadója, a Breaking Out mindenesetre nagyot szólt, de a többi daluk sem rossz, érdemes lesz követni őket, de azt mondom – annak ellenére, hogy cseppet sem voltak elveszve a nagy színpadon, sőt – jobban működne egy kis klubban a RavenEye zenéje.
 

Nem sokat cicóztak Slash-ék sem, a You’re Lie indította az estét, amit rögtön követett is a Guns klasszikusa, a Nightrain. Itt még nem is furcsálltam a dolgot, mert mindig bekerül egy-két GNR nóta is a szetbe természetesen. De arra, hogy a koncert harmadát ezek teszik ki azért nem hiszem, hogy bárki fogadni mert volna. Pedig a húsz(!) dalos koncertprogramban hét slágert kaptunk attól a bandától, ami miatt maSlash az, aki. Hosszasan lehetne elemezni persze, hogy mi is volt ennek az oka, de talán a legnyilvánvalóbb, hogy a várható GNR reunion lehet az ok, de inkább ne találgassunk…

 Szóval a csapat szinte percre pontosan két órát töltött a színpadon, amibe a tavaly megjelent World On Fire lemez, aminek a turnéja keretén belül láthattuk az “egyszerűen” csak Slash featuring Myles Kennedy and The Conspirators-t.
Szóval a friss lemezről – ami, be kell valljam, sokkal kevésbé áll közel hozzám, mint az elődje – olyan nóták kerültek a programba, mint az Avalon, ami a kedvencem a lemezről, valamint a The Dissident, a Wicked Stone vagy címadó.
Természetesen nem maradt ki az Apocalyptic Love sem, erről a már említett nyitó dalon kívül a Standing in the Sun hangzott el és persze nem maradhatott ki az Anastasia sem, ami talán az egyik csúcspontja volt az estének (számomra legalábbis mindenképp).

Slash feat. Myles Kennedy - Budapest 2015 - Anastasia

Nem hiszem, hogy magyarázni kell mekkora sikere volt a Guns daloknak, de az biztos, hogy Myles igazságot szolgáltatott ezeknek.
Az megszokott, hogy az első Slash szólólemezen Lemmy által énekelt Doctor Alibi konstans része a programnak, s a bőgős Todd “Dammit” Kerns adja elő, azonban tegnap rögtön ezután szintén az ő előadásában kaptuk meg a Welcome to the Jungle-t is. Kiválóan, teszem hozzá. Ráadásul, Frank Sidoris-szal sokszor segítették Myles-t az éneklésben.

A csapat egységes, bár nyilván Slash a középpont, mégsem követel túl nagy teret magának, itt a dalok, az egység a lényeg. Azt meg a banda bizonyítja. Igazi csapatmunka volt a színpadon, rock koncert volt ez a javából, amit ők láthatólag ugyanannyira élveztek, mint mi a nézőtéren.
Bár Brent Fitz ugye eléggé helyhez volt kötve, de végig vigyorogta a bulit, a többiek meg hol itt, hol ott tűntek fel. Nyilván Myles volt a frontember, de illendően a háttérbe húzódott amikor arra volt szükség, vagy két nótában meg gitárt is ragadott.
A show-ból Dammit vette még ki a részét leginkább, de ez már sztenderdnek számít.

Számomra egyetlen apró “hibája” volt a bulinak. Nekem baromi hosszú volt a Rocket Queen-be plántált szóló. Jó, tudom ez Slash bandája, ő meg gitáros, mi mást csinálhatna, de kb. negyed óra nekem sok(k) volt. De mielőtt bárki lelkébe gázolnék EZ az én hibám, nem vagyok akkora gitárfanatikus, hogy ez ne zavarjon egy picit, bocs! Még akkor is igaz ez, ha összességében élvezetes volt.
Itt már nem lepődtem volna meg, ha véget is ér a koncert, de nem, ráadásul még csak le sem ült a buli. Mert jött még a Bent to Fly, a World on Fire, Anastasia meg a zárásként a Sweet Child O’ Mine/Slither kettős (utóbbi a Velvet Revolver-től, ami megint csak egy király banda volt).

Természetesen a búcsúzás nem szólt hosszú időre, mert rövid biztatás után jöttek is vissza, s még megkaptuk a Paradise City-t, konfettiesővel, ahogy kell, majd jött a valódi búcsú, ami a gitáros szerint nem szól hosszú időre, mert az új lemezen dolgozó csapat íz ígéret szerint annak a turnéján is ellátogat majd ide.
Köszönjük a LiveNation-nek a lehetőséget!