Impericon Never Say Die! címmel egy sok jót ígérő mindenféle core-ságokat csomag érkezett Budapestre eme hétfői estén. Már évek óta megrendezik ezt a javarészt metalcore brigádokat tömörítő portyát, ami szerencsére hazánkat sem szokta elkerülni. Egész sok zenekart foglalt magába ez az összeállítás, úgyhogy nem lehetett kérdés, hogy mindenki megtalálhatja belőle a neki leginkább fekvőt. Igaz, hogy pont aznap volt itt és adott koncertet a hajón a Queensryche egykori torka, Geoff Tate is és bár bánom kissé, hogy QR rajongóként nem jutottam el rá (ahogy elnéztem, mindenki el volt ájulva a koncerttől, hogy mennyire jó volt), de ez van, mostanában divat lett egymásra szervezni bulikat, a zenerajongók megosztása végett (másra aligha tudok gondolni). A bostoni Defeater sajnos mindeddig kimaradt élőben nekem, de egyre jobban megkedveltem a zenéjüket, úgyhogy most már nem akartam kihagyni őket, így a döntési mechanizmusom végül az Impericonos banzájra sodort, jóllehet a fellépő együttesek többségét inkább névről ismertem.

Mivel késő délután 5-ig szólt a műszakom és még haza is kellett ugranom, ezért a két nyitóbandáról, a Burning Down Alaskáról és a Fit For A Kingről annak rendje és módja szerint le is maradtam, mint a huzat (ilyenkor bosszant igazán, hogy a maratoni hepajokat nem hétvégére szervezik, mindenki jobban ráérne akkor – na nem mintha annyira hétvégi rocker lennék, csak úgy mellékesen jegyeztem meg). A Cruel Hand vszont nagyon jól indította számomra az estét, igazán hihetően nyomták a félvér énekessel a mikinél crossover thrash és stoner behatásokat egyaránt felvonultató HC-jüket. Leginkább a méltatlanul elfeledett Only Living Witnessre emlékeztetnek, az újabb termésből pedig talán a Twitching Tongues-zal lehet közeli rokoni viszonyulásuk. Rövid, tömör és lényegretörő, ezek tán a legjobb kifejezések műsoruk érzékeltetésére.

A Being As An Ocean viszont számomra az egyik fülön be, másikon ki kategóriát képezte. Tipikus sabloncore, az „üvöltözünk bele a világba, de azért vannak érzelmeink is” fajtából. Az a típusú harmadvonalas metalcore, ami 10 perc után már inkább fáraszt, mintsem leköt, hiába próbálták itt-ott post-rockos megoldásokkal feloldani a monotonitást. 6 számnál nem tartott tovább a műsoruk, de ezt nem is bántam annyira. A mackótermetű énekes ettől függetlenül jó arcnak tűnt.

Bevallom, a Defeater volt az általam legjobban várt zenekar az este folyamán. Nem is lacafacáztak sokat: elképesztő vehemenciával estek neki a feladatnak, vagyis hogy egy kitűnő, elsőosztályú rock koncertet abszolváljanak. Egyből a Bastards-ot küldtk az összes csirkefogónak. Döbbenet, hogy milyen atom hangzást kapott a csapat, konkrétan a gyomromban éreztem a lüktetést! Az A38-on se szólhattak volna jobban.

Mint az elején írtam, élőben eddig nem volt szerencsém a Defeaterhöz, de nem szégyen, remélem (hogy a másodikként kalapba kerülő No Shame címére reflektáljak). A zenéről röviden annyit, hogy valószínűleg ilyen lenne a Converge, ha hallgatóbarátabbra venné stílusát. A Cancer Bats is beugorhat, bár a bostoni srácok kevésbé stoneresek, inkább a noise rockos és screamo-s hatások dominálnak náluk. A wiki melodic hardcore-ként írja le őket, bár nekem erről egész más muzsikák jutnak eszembe. Az Unanswered után megemlékeztek kicsit a régmúltról a történelmi ihletésű December 1943-vel. Derek Archambault énekes nagyon élt a színpadon, mindamellett a lekét is kiüvöltötte. A közönséget sem kellett nagyon hergelni, beindult a csápolás, pogó, és a különböző pitek gyakorlása az első sorokban rendesen, továbbá a színpadmászás, stagediving sem maradt el. Egyébként is látszott a bandán a sokéves rutin, immár 11 éve nyomják töretlen lelkesedéssel és többek közt olyan csapatokkal osztották meg a színpadot, mint a Comeback Kid, Carpathian, August Burns Red, Miles Away, vagy a Bane. A tucatnyi nótát magában foglaló repertoárt illetően egyetlen Defeater fan sem panaszkodhat, valamennyi rajongói kedvenc terítékre került az Empty Glasstől a záró Cowardice-ig (a debütalbumról ez volt az egyetlen szám, amit még műsoron tartanak Derekék). Intenzív, földbeverős konci volt, még sok ilyet, ha kérhetünk!

A The Amity Affliction érkezett a legtávolabbról a fellépők közül, ők ugyanis Ausztrália szülöttei. Nemcsak a tiszta rockzene megy arrafelé, hanem metalcore terén is egyre jobban beerősítenek, elég csak a Parkway Drive-ra, vagy a Northlane-re gondolni. A legenda szerint az Amity Affliction név a banda alapítótagjainak egy közeli barátjuk halálos autóbalesete nyomán pattant ki fejükből. Nagyon vártam, hogy mire képesek, de sajnos elég kevés volt, amit kaptam. Az x-edik számtól kezdve már fájóan monotonná és uncsivá vált az egész. Jöttek a nyaktörő breakdownok, az állati üvöltések és a dallamos énekek egymást váltva, de a lélek számomra valahogy hiányzott az egészből. Ahhoz képest, hogy már negyedik lemezénél tart a brigád, meglehetősen ötletszegénynek tűnt a produkció. Mivel setlistet erről a koncertről sem pakolt fel senki, így számcímeket ne várjatok tőlem.

Bár mint ahogy a fentiekből kiderül, nem minden zenekar győzött meg maradéktalanul, azért ez príma, minden metalcore-os igényt kielégítő csomag volt, remélhetőleg lesz jövőre is folytatása!