E heti EP válogatásunkat úgy is nevezhetnénk, hogy Metal Turiszt. Főleg azért, mert az ázsiai éra, azon belül is Délkelet-Ázsia három brutális underground hordájának egy-egy anyagát hoztuk el nektek. A főszerepeket elsősorban a death és a black metal kapja, de lesz egy csipetnyi crossover hardcore-tharsher agresszió és egy leheletnyi könnyedségű elszállós psy/stoner – inde rock slpit is.

Rengeteg északi zenekar köthető a Talheim Records istállójához, épp ezért volt meglepő, amikor a promós anyagok közt szereplő Northorn zenekarról megtudtam, hogy igazából Indonézia nem túl széles black metal palettáját erősítik. Ráadásul nem is akárhogy, egyenesen a depresszív vonal szívébe célozva annak minden jellegzetességével. A 2011 óta létező négyes ráadásul a munkától sem rémül meg, “nem attól lesznek depressziósak”, mivel már három nagylemezt tudnak maguk mögött számtalan EP, Split és válogatás mellett. Viszont utoljára 2017-ben jelentkeztek a most tárgyalt The Art Of Destruction-nal, amit a kiadó a biztonság kedvéért még két dallal megtoldott a zenekar eddigi munkásságából merítve. Így összesen öt dalt kapunk, valamivel húsz perc felett. Sem ez miatt, sem stílusa miatt nem egy könnyű értékelni való a Northorn kiadványa. Mindez annak ellenére igaz, hogy a jellemzően menetelős stílusban érkező tételekben akadnak kapaszkodók és megjegyezhető részek, a gitároknak köszönhetően még néhány könnyfakasztást elősegítő dallam is előfordul, miközben az összkép nagyon rideg és száraz marad. Leginkább tehát egy realista érzelemkinyilvánításnak mondhatjuk a The Art Of Destruction-t, melynek közkedvelt témaköre az öngyilkos hajlam és az öncsonkítás, kínzás. Személy szerint egy háromlemezes bandától mondjuk jóval többet várnék és a dobhangzást sokadjára sem tudtam megkedvelni, viszont a basszus végig sodor magával…

A lengyel psy/stoner bandák mindig is gondosan szállították az elszállós, lazulós zenéket. Most két banda párosította a Nagy Hadron ütköztetőben rögzített kvantumvilágból áradó zajait. Akad itt lassulás és ének is bőséggel, melyek többsége a 70-es évek korai szakaszára is visszatekint. A Prąd esetében ez szinte borítékolható volt, elég csak első, 8 perces monstrumuk címére vetni egy kósza pillantást: Conan Astronauta. Két rövidebb daluk, a Jetson 5 és a Głód sem hordoznak magukban különösebb újdonságot, bár a lengyelül éneklő srácok erőteljesen próbálkoznak. Legnagyobb erényük talán az, hogy a rövidebb tételekbe hoztak némi alternatív rock, indie életérzést is. Mivel mindkét zenekarnak csak 3 “dobása” van a lemezen, jöhet az AveCaesar. Itt már búcsút inthetünk a különösebb kísérletezéseknek, mivel egyértelmű stoner hullámzásokról van szól. Szerencsére azért nem altatnak végig, nekik sikerült a meglepetés a Surrending jóval agresszívebb. Érdekes borító, igényes kezdetek, de egyelőre helyi klubokban növekvő sikert előadó zenekarok képe sejlik fel előttem a két teret.

A Deceased egy agresszív vonalú crossover hardcore-tharsher banda Szingapúrból. A banda 2014 óta létezik és The Void Of No Return EP-jük (ami egyébként a második a sorban) dalait hallgatva egyből a Slayer, a Cro-Mags, valamint a Power Trip nevei ugranak be. Igazi vérbeli zúzdákat hoznak piszkos tharsh, punk hatásokkal, Tom Araya féle visításokkal és Hanneman féle gyilkos gitárszóló tekerésekkel. 13 perc alatt szinte a csontig ledarálják az arcunkat.

(Armand)

Az amerikai Conjureth zenekar négy számos Four Formations anyagán messze nem demós ropogásról van szó. A brutális, de régimódi death metal forgószelet játszó csapatot igazi underground brigád hozta össze, akiket olyan bandákban találhatunk, mint az Encoffination, Messial, Ghoulgotha, VoidCeremony, Wooden Stake, Couldron Burial. Ez kérem megszállottság a műfaj iránt, így erre kell számítanunk a két kiadvány során is. Javarészt gyors, mély, de egyértelműen emberi (érthető) hörgéssel kombinálva. Az agressziót a tipikus death metal témák hordozzák magukban, de furcsa mód tördelt ritmusokból, gyakori tempóváltásokból sem szenvedünk hiányt, tehát okosan tolják a dolgokat. Meglepetésekben nem bővelkedett az anyag, de egy vérbeli old school death nem is ezt a célt szolgálja. Ha megfeszülnek az izmok és beindul a bólogatás, akkor nyert ügye van minden hasonló csapatnak – ahogy a Conjureth-nek is. Kedvenc: Clotted Scripture. 

Néha felmerül a téma, miszerint a black/death formációknak lassan a számát sem lehet észben tartani és ha a kifulladást nem is, de egyfajta unalmat jelent már ez a megbélyegzés egy-egy csapatnak. Ilyenkor tudok kifejezetten örülni annak, hogy igazán jó EP-k is eljutnak hozzánk és bizony meg tudom mutatni, hogy van még ebben a vonalban is tartalék. Jó példa erre a szingapúri thrash/death/black zenekar, a Demonification egyik legutóbbi kiadványa, a Speak For The Dead. Ez hat dalos, ritka impulzív cucc eléri a majd fél órát, de szerintem ezt a régi vágású hallgatóság biztosan nem fogja bánni. A címadó dal refrénjét szinte a vadul beinduló, kegyetlen vastagságú gitárriffek adják, míg a People Of The Book-ban egyértelműen megjelenik az ördöggel való cimborálás a hangulatban. Van itt alaposan földalattira gyúrt, ugyanakkor szépen építkező dalszerkezettel prezentált monstrum a Tinggam képében, majd a puritánság irányába nyitó Lust And Hate borzolja az idegeket. Általában nem tartom nyerőnek, ha egy lemezen eltérő minőségű felvételek szerepelnek (egy live felvétel is ronthat egy lemez összképén, hiába bónusz), de a Demonification ezen a területen sem vallott szégyent. A Lust And Hate-tól induló új dalok ugyanis nyersebbek, élőbbek, mondhatni true árnyalatot kaptak, de nagyon jól áll nekik. Mocskos, koncertre hívogató bűnös élvezet itt még a primitívséget csúcsra járató, kiadatlan ötletelésekb közül előbányászott  Fuck Off is, a Warriors címá dallal azonban nehezebben tudtam azonosulni. Nem rossz, de túl kísérletezős a zongorával, tiszta hangokkal az előzményekhez, hiába egy skizofrén rémálom az egész.