EP sorozatunk 81. részében újra az underground sötétebb bugyraiba ereszkedünk le. Újabb, sötétebb vizeken evezünk, hogy csókot nyomjon homlokunkra a halál… Öt olyan egyedi és meglehetősen karcos anyagot hoztunk el nektek, melyek leginkább a death és  black metal perifériáján mozognak.

A szentpétervári Skorb egy négyfős, névtelen csoport, akik abban lelik örömüket, hogy kedvenc extrém metal irányzataikat ütköztetik céljaik elérésének érdekében. A cél természetesen a pusztító, gyilkos anyag megteremtése, amelyről minden zenész álmodik ezekben a körökben. A Skrob esetében a death, black és doom elemek teszik teljessé az összképet, ráadásul sok kezdő bandával ellentétben igazán meggyőző módon. Gyakran húzhatunk vonalat néhány friss kiadványban, hogy mettől meddig tart egy bizonyos hangulat, az oroszok viszont ezt nagyon jó érzékkel teszik már bemutatkozó EP-jük esetében is. Változatosságban megjelölt hatásaik sem vallanak szégyent: a zenészek szerint éppúgy hatott rájuk a Suffocation, az Entombed, mint a Portal és a Mgla. Külön említést érdemel, hogy a kriptában hömpölygő taljvízben született, föld alá hangolt témák és darálások között időnként tiszta énekkel is találkozhatunk. Persze nem a popzene dallamtárából válogatnak, az ének szerzetes-szerű, hipnotizáló massza, ami hatalmasat tud lendíteni a hangulat terén amúgy is erős összképen. Ilyen szempontból a legnagyobb pofont a lassú death/doom nyomvonalon induló Starcorpse adja, de nagyszerűen sikerült a záró The Final Ritual is. A hírek szerint a zenekar már a nagylemezén dolgozik, én mindenképp várom szeretettel.

Nagyon kellemes zakatolásba, pusztításba futottam bele a befutó EP-k tömegében, ez pedig nem más, mint a frissen debütált svéd Sickrecy dalcsokra – First World Anxiety EP-je, amit az olyan ünnepélyeken illene átnyújtani, melyek a death/grind vonalat éltetik. Nem nagy újdonság ez a keverék, az viszont kevésbé jellemző, hogy a klasszikus heavy metal néhány erénye is tiszteletét teszi egy ilyen extrém keverékben. Itt bizony már egyéniségről is beszélhetünk, ami nem tekinthető a véletlennek, hiszen igazi hétpróbás underground arcokból tevődött össze ez a gyilkos horda. Robbanások, súlyos menetelések és felfokozott energiaszint jellemzi a 6, általánosságban hosszúnak mondható (stílusán belül mindenképp) 2 perc környékén mozgó tételeket, melyek hallgatása közben éppúgy a régi Terrorizer, Repulsion és természetesen Napalm Death anyagok jutottak eszembe, ahogy arra a srácok alapvetően hivatkoztak. Nem különösebben formabontó a csapat, de a bivaly hangzás és a remek dalírás azt sejteti, hogy itt igazán jó nagylemezt is kaphatunk.

Gondolom nem csak én kapom fel a fejem egy zenekar esetében, ha olyan elődökre hivatkoznak, mint a Darkthrone, Emperor és Dissection, így az olasz Tundra is gyorsan kiváltotta belőlem az érdeklődést. Ugyan ezek alapján nem csodát, hanem valami jó kis raw cuccot vártam és nem kellett csalódnom. Középkori témavilág, laza koncepció tartja össze a zenekar anyagát a karcos hangzás mellett, amiben technikás játékot még nagyítóval sem találnánk, mocskos alaphangulatot annál inkább. Az EP The Mirror Of Elizabeth, ahogyan a címe is mutatja természetesen Báthory Erzsébet személye körül formálódik, aki maga is egy rendkívül megosztó személy volt a történelemkönyvek mondatai alapján. Ahogy haladunk előre ráadásul a dalokban, valami fura dolog is történik…a hagyományok mellett megjelenik pár tiszta dallam is, ami természetesen nem elvesz, hanem hozzátesz a produkcióhoz. A Return To Darkside gótikus, darkos vokálja például igazán emlékezetesre sikerült. Később sötét tónusú, de azért jól eső akusztikus részekkel is találkozhatunk (ilyen szempontból a címadó lesz igazi csemege). Ez el is várható egy csapattól, amely igazából 2002 óta létezik. Túlzottan sok nagylemezt még nem hoztak össze, annál több split és demüó gyarapítja a listát, amiben érdekes feldolgozásokat is találhatunk (Mayhem – Deathchrush).

A zene világában is rendkívüli módon érezteti magát a globalizáció, aminek néhány oldalát lehet szertni, más részét kevésbé. Sokak szerint a nemzetek, népek hagyományai sínylik meg az egységes kultúra és világszemlélet felé tartó társadalom törekvéseit. Ugyanakkor nélküle nem jöhetett volna létre az Ordo Cultum Serpents nevű formáció sem, aminek igazi különlegessége, hogy egy mexikói zenész, Fr. Der Cadaver és egy dél-koreai sorstársa, V. alkotják a tagságát. Előbbi az énekért és az ütőhangszerekért, utóbbi pedig a gitárokért felelős. Közös munkájuk első gyümölcse a Derej Najash című EP, ami igencsak sejtelmesre sikerült. A két monumentális tételt tartalmazó kiadvány ha nem is tabudöngető, mindenképp nagyon egyedi hangulattal rendelkezik: a minimalista funeral doomot, black metalt házasítja egy kísérletezősebb ambient vonallal. Ezt próbálták már néhányan, de ezeknél az elemeknél nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt és a megfelelő hangzást, ami érződik az Ordo Cultum Serpentis esetében is. Ugyanakkor a végtelenül egyszerű, de nyugtalanító doom találkozása a ritualisztikus dobokkal és különféle misztikus hangokkal igazán ígéretesnek hat. Mivel fiatal próbálkozásról van szó, mindenképp érdemes eltenni későbbre a nevüket, mert egy nagyobb fejlődési ugrás után, főleg hangzás terén, könnyedén okozhatnak még meglepetést.  Ha a zene is lesz olyan profi és magával ragadó, mint a borító, akkor az Ordo Cultum Serpentis gyorsan meg fogja találni rajongóbázisát.

A norvég Nathr Trondheim városából származik, ahol elég szépen virágzik a földalatti élet, leginkább a black metal vonal tekintetében. Nem csoda hát, hogy a kisebb zenekaroknak is oldalhajtásaik nőnek, így járt a nemzetközi összefogásból született Funeral Harvest nevű horda is, melynek tagjai még sötétebb vizekre kívántak evezni és megalkották ezt az új felállást. A banda trióként működik és megfeketedett funeral doomot kívánnak játszani. Gondolom egyértelmű, hogy itt depressziót halmoznak kilátástalnságra és bánatot a keserűségre, a tagok múltja és jelene pedig meglehetősen sok érdekességgel is kecsegtet. A helyzet azonban az, hogy amennyire sablonos az EP kripta borítója, annyira nem rendelkezik még különösebb egyéniséggel maga a kiadvány sem. Lassú, ritualisztikus doomot kapunk sok visszhanggal, egy-két téma variálásával hosszú perceken keresztül. Ehhez társul egy általános károgás és időnként némi tiszta ének, ami azért sokat tud dobni a hangulaton. Northr gitárjátéka sok emlékezetes pillanatot nem hoz számunkra, de betétei, zörejei és billentyűi annál mélyebbre képesek taszítani. Minden sablonossága ellenére a Beinahrúga egy igazi 23 perces pokoljárás, illetve temető, hiszen a zenekar bevallása szerint Trondheim ősi viking városának, Nidarosnak a szellemeit próbálják megidézni.