Gondolom mindenkinek van olyan zenekar az életében, akiket tizenéves fejjel ismert és szerett meg, sokáig rajongott érte és azok a dalok, amik akkor fontosak voltak később is elő-előjönnek. Aztán bármerre vitt is az élet, akár eltávolodtál a stílustól vagy akár a zenehallgatási szokásaid változtak meg, mégis jóleső nosztalgiával gondolsz vissza azokra az évekre, zenékre, előadókra. Na, nekem a Kispál és a Borz ilyen. Annak idején egy alföldi kisváros középiskolájában ismertem meg az akkor talán még lemezzel se rendelkező csapat nevét, majd egy-egy dalt az iskolai pinceklubos bulikban, osztálykirándulásokon. Nem lettem azonnal rajongó (sőt, az talán sosem voltam a szó igazi értelmében), de később az első három-négy lemezüket sokat hallgattam. A Naphoz Holddal kifejezetten a korszak kedvenc albumai közé tartozik. Láttam is őket a kilencvenes években elég sokszor. Ezek jellemzően fesztivál fellépések (pl. a Hazudós Zenekarok Versenye néven meghirdetett turnén mezőtúri állomása) voltak, de pl. a már lebontott győri A Klubos bulira is emlékszem.

Aztán valahogy eltávolodtam a zenekartól, a későbbi lemezek már nem nekem szóltak (a Kiscsillaggal sem tudtam mit kezdeni amúgy) és egészen a tavalyi Beszorult mondat lemezig nem is nagyon követtem az útjukat. Az az anyag viszont visszahozott valamit a régi emlékekből, így igyekeztem is eljutni az MVM Dome-os koncertre. Nem is bántam meg.

Az MVM Dome eddig mindig pozitív élményekkel “vizsgázott” nálam, most sem volt másképp. A felvezető posztokban mindenhol kiváló megszólalást ígért a zenekar, hát az én ülőhelyemről ezzel nem is volt probléma. A kivetítés meg a háttérmozi a fényekkel sokat adott, a hangzás meg kiváló volt. És a műsor felépítése is.

A nyitó korabeli (199X-ből való) interjús filmbejátszások megadták az alaphangulatot, a műsor meg besztof volt a szó legjobb értelmében. Tényleg afféle házibuli jelleget adtak a gondosan válogatott dalok, a “stratégiailag” megfelelő helyen és időben érkező és gondosan választott vendégek, akik sokat hozzátettek az amúgy sem kispályás műsorhoz. Harminchárom dal szűk két és fél órában. Le a kalappal! Nekem kifejezetten tetszett, hogy a multiinstrumentalista (na, jó, magyarul sok hangszeren játszó és ha kellett a vokálba is besegítő) G. Szabó Hunor és a különböző fúvósokat megszólaltató Babcsán Bence segítségével nem a pőre lemezverziókat kaptuk. 

A lényeg a lényeg, nem beszéltek mellé a koncert promóciója során, tényleg igazi házibuli hangulat kerekedett, ami persze tizenezres közönségnél nem evidens, mégis sikerült. Nem voltak nagy meglepetések a dalok terén, nem itt akarták Loviék a ritkán játszott dalaikat becsempészni, a cél a hangulat volt és a szetlista ezt maximálisan kiszolgálta. 

Már a Csillag vagy fecske fagottos nyitánya is különlegesre sikeredett, de azután jött még három dal, ami megadta az alaphangulatot – a Forradalmár, Zsákmányállat kettős teljesen – és csak ezután jött az első hosszabb visszaemlékezős konferálás. Megkaptuk az ÜZENETET, mert “sportcsarnokba kell üzenet” és az acapella előadott Ugyanazokat, amiből simán váltottak az Etetésbe. A 0 óra 2 perccel megkaptuk a “koncert jazz részét” Nem fogom részletezni, de az biztos, hogy a műsor az ősrajongóknak is ugyanannyira tudott kedvezni, mint a később érkezőknek. Az mondjuk nekem nagy öröm, hogy az első négy lemez dalai tették ki a műsor egyharmadát. De kár lenne tagadni, egyaránt ováció fogadta a kevésbé klasszikus darabokat is. Sőt, még a friss Házibuli is jól esett – szerintem nem csak nekem.

Kifejezetten jó ötlet volt, hogy nem “húzták” előzenekarral az időt, hanem olyan vendégekkel adtak elő egy-egy számot, akik saját jogon is jöhettek volna a csapatukkal hangulatot kelteni. Az Ül lemezes Gyónást a Carson Coma dobos/énekes Héra Barni prezentálta kiválóan. 

Talán nem vagyok egyedül, aki nem fogadott volna nagyobb összegbenarra, hogy a Kicsit szomorkás is elhangzik majd, amit anno a Csinababához a “zenekar kérésre átdolgozott”, de érdemes lett volna kockáztatni. Amúgy itt nem a megszokott Kispi szólót kaptuk, de talán még jobb is volt így. Azt meg külön jó volt felfedezni, ahogy a vetítésben a borosüveg címkéken az albumcímek látszottak. 

A Kicsi csillagot – aminek felkonfjába némi aktuálpolitikát is sikerült becsempészni (a “Vége van Kicsi – Vége van ennek nagyon kicsi csillag” összehasonlítás kapcsán) az Esti Kornélos Lázár tesókkal nyomták, amit pluszban Dió xylofon “szólója” tett emlékezetessé.

Később jött még Szendrői Csaba (Elefánt) a Szívrablással, de az egyik legnagyobb flash-t a Kicsit haddba fűzött Smoke on the Water jelentette. 

Mindig történt valami, egy jó koncert ismérve, ha úgy rohan el az idő, hogy nem jut eszedbe az órádat nézni vagy azért nézed meg, hogy vajon mennyi lehet még hátra. Na, ez ilyen buli volt. És akkor még jött a Blahalouisiana-s Schoblocher Barbara, aki a Még egyszert adta elő (ezt amúgy nem is tudtam, hogy nemrég feldolgozták és meg is jelentették), ami az egész koncert egyik csúcspontját jelentette. 

De még mindig voltak hátra olyan dalok, mint a Zár az égbolt meg az Autók a tenger felé, amikkel nem nagyon lehet mellélőni. Meg a De szeretnék, ami nekem az utóbbi időben ragadt be igazán a különleges szövege miatt.

Kiváló koncertzáró lehetett volna az Ágy, asztal, tv, ha már Lovi megénekelte, hogy a “végén mindenki összeáll majd egy képpé”, de a megasláger Húsrágó, hídverő nem maradhatott ki. Meg is őrült mindenki.

Persze nem hagytak ráadás nélkül senkit, akkora hangulat volt, hogy se a kezdeti technikai probléma se az sem zavart senkit, hogy Lovasi az Emese szövegébe belezavarodott. A végén meg igazi fináléban az összes közreműködő újra a színpadra állt és az örökbecsű Ha az életbennel méltón zárták a koncertet. 

Kiváló szervezés, méltó helyszín, méltó műsor, méltó közönség, alázatos zenekar, jól válogatott vendégek. Nosztalgia, de a jó értelemben. Mit lehet még hozzátenni? Ilyen házibulit mindenkinek. Várjuk a folytatást. Köszi InConcert Produkció!