„A zenit az égbolt legmagasabb pontja, amely 90° távolságra van a horizonttól. A nadír a zenittel pontosan ellentétes irányban van.” (mimi.hu/csillagászat)
Telik-múlik az idő és a fővárosi Nadir újabb anyagot rakott le az asztalra, a szemfülesebb hazai tábor előtt nem csenghet ismeretlenül a név, hiszen Dark Clouds néven 93 óta jelenvoltak, két demót illetve nagylemezt tettek le és egy EP-t, a 2001-es korongjuk címe lett végül a csapat új neve. A névváltással a műfaj is lecserélődött, s az előtte részben doom-death némi core hatással hirtelen átváltott deathcore szerűséggé. Na, nem kell megijedni mindjárt, nem annyira a mai divatos scene újabb burjánzásai lettek, inkább egy masszív és erőteljes tákolmány. Egy split dolgot leszámítva a Those Who Bought the Rain a Nadir második nagylemeze, amely szerzői kiadásban látott napvilágot (a promó is egy írott CD – ami azért elég inkorrekt és anyagias húzás egy ennyire mondhatni kultikus és ismert csapat részéről). A hangzás viszont vaskos és kellően agresszív lett egy kis fejleszakításra, az eddigi legjobb hangzású anyag – szerény véleményem szerint – ami a szolnoki Denevér stúdióból kikerült.
A szóban forgó kritika tárgya amúgy tavaly márciusban került rögzítésre, s hogy miért húzódott eddig, azt nem tudom, de biztosan nem a világégés utáni post-technológia látványában vezeklő digitális szösszeneté, bár jobban belegondolva, nagyon is illik a zenéhez, de lássuk mi is fogad minket Tauszik Viktor vezette új támadáson!
Igazából a Nadir zenéje egy elég egyszerűen levezethető képletben, hiszen a dalok többsége lassú és mély, amellyel remekül passzol a deathcore szerű hörgés, tehát Obituary és némi korai Crowbar elengedhetetlen a Nadir féle recepthez. Mivel akad benne egy jó adag pattogós és groovos húzás így a korai Pro-Pain és Merauder ragad a kondér oldalára, de felfedezhetjük a Jungle Rot vagy a Bolt Thrower lassú penyhedt lüktetését is. Ezzel a lényeget el is mondtam, hiszen zenélni már jó ideje tudnak, alkalmazni pedig koncerten is intenzíven tudják, reszelnek a gitárok, őrlően süvölt a vokál és vért pumpál a szétesett erekbe a szívritmussal vezeklő dobok tánca. Az egyetlen baj mégis az, hogy a hatások annyira erősen ráültek az új Nadir lemezre, hogy pár igazán jó dalt leszámítva (pl.: Those Who Bought the Rain – a legerősebb tétel, aztán a The Test of Time illetve a Desert Age) nem ad túl sokat, csak átiratokat és hatáselméletek délceg komplexvitását. Én, pedig nem vagyok az a gyerek, aki csak azért eltekint ezektől, mert komoly és hangsúlyos anyaggal lettünk gazdagabbak – no meg magyarok, hazai brigád, támogassuk őket, ahol csak lehet… Pedig megérdemelnék, hiszen bár ismertek, de valahogy az underground-ból nem képesek teljes valójukkal kitörni (holott a Those Who Bought the Rain egy az egyben kedvező a mai divatot nézve egy kis mainstream vizekre való evezésre). Akkor mégis mi a gond az új Nadirral? – merül fel önkéntelenül is a kérdés, s a válasz önmagából fakad: a régi Nadir és a régi Dark Clouds – hiszen azokon sokkal kiemelkedőbb, egyedibb és őszintébb muzsika fogadott minket, míg az új lemez gyakran leül és csak úgy van, mint az iszap; a témák jönnek-mennek, de a hallgató marad… és ez az egész durván paradox, hiszen közben fejlődtek is…
Ne legyünk elégedetlenek, a Those Who Bought the Rain egy nagyon erős korong lett, telis-tele death metal ötvözte core fertőzésekkel, s némi crossover és groovos pumpálással, ám a világ ettől még világ maradt, s bár mostanában sok a vihar és jégeső – illetve olvadnak és folyamatosan szakadoznak le a gleccserek, a világégésig még várni kell – a borítóval ellentétben!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.