Az orosz Tears Of Mankind nem csak külsőségeiben búskomor és gyönyörű, hanem zenei tartalmát is átitatja a melankólia bordó bársonya. A „csapat” 2002-ben jött létre Surgutban, az idézőjel oka hogy nem volt nehéz összehozni a formációt, hiszen mindenért Phil nevű művész úr a felelős egy személyében, csak koncerten segítik ki vendégzenész társai. Akik mind ugyanabból a számukra mulatságosan ható (egy gyógyszer, akinek már volt hozzá szerencséje, tudja mire gondolok) N.O.S.P.A. nevű csapat tagjai. Orosz barátunk amúgy nem sokat teketóriázik, egyik anyag jön ki a másik után… aktualitás terén a legújabb kopogtat az ajtómon, csikorogva szenved a felpattogzott fa a régmúlt kövein, avagy a Silent Veil Of My Doom ad gyertyafény mellett randevút az elmúlásnak és a beletörődésnek, több mint egy órába foglalva.
A külsőségek szépek és a hangzás is felemelő és mélységbe ható egyszerre, műfajilag pedig a doom death, mely leginkább jellemzően körbeveszi az utolsó táncot. A szépség találkozása a halállal, avagy az örök romantikus elem, melyet Villon is életre hívott lázongó és elmélkedő devianciájában. A keserűség társunk az úton, s ahogy egyre beljebb jutunk a régmúlt kastély elhagyott báltermeibe, a pókhálók s a por lepte asztalok, polcok és lepattogzott festmények bálványai közepette, annál jobban érezhetjük a rideg leheletet és a fagyott pillanatot, mellyel kiszakadhatunk a jelemből, mint létből. Hatások terén nincs értelme emlegetni neveket, hiszen a stílus összes komolyabb neve megemlíthető lehetne, de azt hiszem ez (sem) az a scene, ahol az új alkotása dívik, inkább az újra s újra, más és más aspektusokból.
Egyedül a dobok hangzásán hallani egy minimálisan hogy mégis csak mindez egy ember munkája, melyben segítségére volt egy Nostu nevű művésznő is, ám ő csak a Without You-ban kapott szerepet, illetve You’re Not Here (ami nagyon erősen Tiamat emlékeket varázsolt elém) által Akira Yamaoka lenyomatai is – mostanában annyira divat lett a Silent Hill zenéjével fogadni… Igaz ez esetben erősen beleillik a koncepcióba, hiszen csík szemű barátaink videojátéka egy elridegült világ destruktív elemeit hordozza magában, csak úgy mint a Silent Veil Of My Doom, de ez nélkül is egész lenne a korong.
Mint már utaltam rá, nem az ötlettelenség a gond, hanem az, ami igazából nem is mint probléma merül fel – semmi újítást sem tartalmaz, de ettől függetlenül a mélységbe vágyó, tékozló hős szerelmes kripta bálok rendezői, avagy a műfaj valóban hithű szerelmesei könnyen magukénak érzik ezt a néhol már szinte black szerű gitár témákkal felfegyverzett lélekvesztett zuhanást a sötétségbe, ám aki csak felületesen ismerkedik a műfajjal, az maradjon meg a legutóbbi My Dying Bride lemeznél.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.