Mit is várhat az ember egy csílei zenekartól? Igaz, hogy a világ egyre csak zsugorodik, de azért nagyrészt az ilyen távoli tájakról érkező anyagok átesnek valamiféle szűrőn. Ha máson nem, a nyugati (európai) világ mentális szűrőjén. Bizony ezt meg is érdemli a csapat!
Talán a kor szelleme a ludas, de mostanában el vagyunk árasztva a modern Doom – Death zenekarok albumaival. A cél és a motiváció tiszta és érthető, mitöbb, elfogadható és sok esetben azonosulni is tud ezzel a hallgató. Egymástól elhidegülő emberek, megszakadt kapcsolatok, távolságtartás, bizalmatlanság, depresszió és a megértés teljes hiánya, hajtás, helytállás és valami megfoghatatlan és sok esetben értelmetlen, ideologizált képnek való megfelelés vágya. Nem hiszem, hogy ezeket a dolgokat kellene magyaráznom akárkinek is.
A kérdés, hogy a megszámlálhatatlan próbálkozóval szemben a Mar De Grises legénységének sikerül-e ezen érzéseket hitelesen és megfelelően átültetnie zenei síkra. A válasz egy nagyon kövér igen!
Maga a zene amellett, hogy zeneelméletileg nincs sok közös, mégis szellemiségében nagymértékben rokon a Neurosis-szal, a My Dying Bride-dal, a Cult Of Lunával, vagy a Saturnus-szal. Ugyan azt a mélységet, kilátástalanságot, elkeseredettséget és emelkedett hangulatot érzem a Draining The Waterheart nyolc tételében, mint a fent említett zenekarok prominens albumaiban.
Nehéz lenne egy-egy számot kiemelni. A Draining The Waterheartre is igaz, hogy egészben hallgatva teljesedik ki, és éri el a kívánt hatást. Lassú, sokszor fájdalmas és néha felemelő, tele akusztikus betétekkel, torzított témákkal, hörgéssel és tiszta énekkel. Minden egyes hang a helyén van, minden egyes téma az összhatás kelléke csupán és a végletekig elmenve szolgálják az „egészt”. A zenekar legerősebb fegyvere minden kétséget kizáróan a zenei kreativitás. Minden téma szívbe markoló, megjegyezhető, dúdolható és mégsem negédes, vagy infantilis.
Nehéz kiigazodni a stílusban, ember legyen a talpán, akit a számtalan üres, csaló és kókler zenekar nem ingat meg a stílus iránti elkötelezettségében, azonban elég egy Mar de Grises, hogy az egyensúly helyre álljon, az utolsó kocka is a helyére kerüljön, elkülönüljön a „mester” és a „ripacs”, az értékes és az értéktelen, a szemfényvesztés és a valódi mágia.
Kötelező darab!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.