Ha ránézek a Sanctus Infernum debüt korongjának borítójára, nem tudom ki hogyan van vele, de nekem olyan művészi monstrumok nevei ugranak be, mint az iSiS, Mastodon és társai. S valljuk meg őszintén, olyan hatalmasat nem is tévedünk kanszeszi csapat kapcsán, hiszen stílus határaik keresztmetszetétben díszes páholyt birtokol a doom és mélység kavalkádja, mely black és death metál elemekkel kiegészülve, az az igazi anyabaszó, húslefejtő kampó metál, amikkel a hűtőházakban mozgatják egykoron kurta farkú barátainkat. Az amerikai srácok 2006-ban alakultak, és számomra három ismeretlen csapat neve merül fel a biográfiai adatokban, a Grand Facade (amely elméletileg melodikus death metal) a Manilla Road (ami epikus heavy/power/thrash) és a vicces nevű Chapel of the Eye, ami doom brigád volt és csak egy demó erejéig létezett. A borítóval (Jumali Katani) és a booklettel (Sergey Terentiev) nehezen tellek be, semmi igazán kiemelkedő, egy sima PS meló, de ízléses, van mondanivalója és a design nem összedobált hatáselmélet, hanem kiérlelt koncepció, s éppen ez az a szó, ami az amúgy izmos és kellően mamut (mily meglepő, mi? Haha) hangzású korong kapcsán is többször felmerült bennem, mint érzés. Az egyetlen negatívum a lógó, félelmetesen rossz ez a lángokkal operáló szimmetrikus valami, illetve nem megy az egészhez, ha egy motoros death’n’roll csapat vagy egy stooneres brigád borítójáról kacsint vissza, akkor érteni vélem a fílinget, de ez a háromnegyed óra nem éppen a bulizós, sör, sex, csajok és drogok, sebesség mámora témakörökben burjánzik…
Myspaceükön így jellemzik magukat műfaji meghatározás gyanánt: Death Metal / Down-tempo / Black Metal… nos, azt hiszem a srácok nincsenek tisztába a down-tempo szó műfaji jelentésével, de vajmi kevés közük van a trip-hop lelassult kísérletein túllépő hipnotikus önismétlődő ambient kattogáshoz, na sebaj! Lássuk én, mit hámozok ki belőlük!
Először is a befogadás és értelmezés korántsem egyszerű feladat, nem az a korong, amely elsőre átadja magát az élvezeteknek, éppen ezért volt találó a cikkem elején a Mastodon vagy az iSiS neve, de ennyivel megemlíthetném a Neurosis vagy a Pelican (bár ez utóbbi olyan szinten tette magát tönkre az utolsó lemezével, hogy azt szánalom volt nézni-hallani) szimbólumát is. Ez a 45 perc valójában a klasszikus értelemben vett doom death csapások mentén halad, belekarolva fura black hatásokba, régiesnek ható stooneres szólókkal (kicsit a doom szegmensei ezek valójában) és megint csak nem mindennapi akusztikus leállásokkal és kicsit a már fentebb említett nevekre jellemző monumentális megmozdulásokkal tarkítva a még éppen lélegző melankóliát. Sok helyen szinte totálisan az old school doom és death metál szférái ereszkednek le immáron lassan 20 év mélységéből és kérnek fel egy körbe-körbemozgó tánc szerű rítusra, ám a beavatás lényege éppen a halálban rejlik, ahogy a dalok szövegei se éppen az erdőben virágot szedegető Katinkáról, vagy az őt az erdészlakból félszemmel figyelgető papáról szólnak. A mély érzelmekhez, személyes szövegek és mélységes zene illik, ebben itt hiány kérem szépen nincs!
Olyan érzésem van, mintha a régmúlt ízletes borát némi fűszerrel még inkább felcsiholva és gasztronómiai csodák hetyke birodalmába csöppenve valami újként adnák el egy díszes, de nem giccses újdonsült öltözetben. Természetesen az is az igazság mellé tartozik, hogy míg a Neurosis legénysége hatalmas zenészeket rejt magában, addig a Sanctus Infernum szaktudása nem éppen erőssége a tenger haraggal bódult, tajtékozó hullámain zötykölődő egykori testnek, mégsem egy partravetett hajó, hiszen nem a tudás a cél, hanem a felcsiholt – s felszínre hozott mélység és vegetatív érzés halmaz. Egyik nóta a másikba folyik, szörnyű, magasztos és súlyos képet festve a közelmúlt és a születés előtti világ mezsgyéiről, a jövőre meglepő mód nem is gondolnak. Ennyi teher után minek? Egy barátom azt mondta nem is olyan rég, hogy az éjjel álmomban öngyilkos lettem, olyan volt a halál, mint amikor régen ragasztót szívtunk…
Ez a disszonáns lebegés, és tudat mámor az, ami leginkább skatulyába zárhatja érzelmek terén a kanszeszi brigád felemás devianciájának hórihorgas cirkuszát. A sötét és gyűlölettel telt károgó-hörgő vokált és a végletekig depresszív alapvetően lassú morajlást, melyet a dobok és a gitárok préselnek ki magukból. Korántsem állítom, hogy a Sanctus Infernum valami igazán hatalmas nagyot és egyénit tett volna le arra a bizonyos asztalra, ám kellően kiadós és művészi ahhoz, hogy egy vacsora alatt ne bírjuk bekebelezni, s más csapatok, míg morzsákat ejtenek, itt egy 2 kg-os kenyér feszít az abroszon, nyakában egy konyhakéssel…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.