A lettországi Frailty zenei munkásság ez idáig nem volt túl komoly, egy demójuk jött ki tavaly, most pedig a debüt nagylemez, s amúgy 2003-ban alakultak Rigában. Solitude Productions cucc, tehát evidens hogy valami köze van a funeral vagy doom dolgokhoz, ez utóbbi be is igazolódik csakhamar a több mint egy órás anyag lepörgése közben. A szövegvilág és a zenei koncepció is a mitológia a halál és az emberiség létének kérdését boncolgatja, komoly és mély témák, ahogy a Lost Lifeless Light (mint címe is jelzi) nincs menekvés, minden a mélybe hull, s ott a semmi vár, fogad és te magad is azzá leszel…
Az idő minden létezés kérdésének kulcsa, ezt már az Platón is kimondta, de a jelenkorban Heidegger fejtette ki leginkább, s bár ennyire komoly filozofikus mondandókba nem bocsátkoznak a rigai srácok, de legalább egy befejezett lemezt kapunk, s nem egy félbehagyott könyvet (lásd. Lét és idő).
A zenei koncepció a régi Anathema, Wasara és az újabb My Dying Bride között mozog, penge szántós mélységek és a mögöttük a friss hús nászát lassan feltöltő majd ömleni kezdő vér tánca ez. Egy olyan mezsgyén lejtik keringőjük a halállal, melynek a jelen pillanata még az életbe vergődik de a következő percek már a túlvilág kietlen aszrtális síkjába vetődnek. Lassú és morajló zene, logikusan melankolikus és depresszív, destruktív és boldogság tagadó, de mindennek romantikus alapjai vannak, s némi perverz lélegzete és szájíze Lovecraft történeteinek és Poe kripta verseinek alapos olvasata után.
Újítás itt sincs sok (ahogy magában a műfajban is nehéz), s a már jól kitaposott kanyargó csapásokon keresztül jutunk az éjfekete és félelmekkel teli erdőbe, ahol a tisztást is csak a Hold rideg fénye világítja meg, a fák mögött ezernyi szem figyel minket, mi pedig frusztrált érzéssel tovább indulunk, hátha egyszer kijutunk a rémálmok rengetegéből. Zeneileg a Frailty leginkább a My Dying Bride 2005-ös Songs of Darkness, Words of Light lemezéhez áll legközelebb – ami mellesleg szerintem egy mestermű! Tehát alapvetően lassú, amit néhol gyors vágták szakítanak félbe, a vokál a hörgés, dallamos ének és károgás között mozog, de a legnagyobb baj a Lost Lifeless Light-tal, hogy se nem olyan technikás, se nem olyan mély és gyönyörű, mint az imént említett remekmű. A végére felkerült egy Monro feldolgozás, de nincs mivel összevetnem, sem az eredetijét, sem a szóban forgó zenekart nem ismerem, de ahogy rákerestem, a világháló se túlságosan, szóval ez amolyan kakukktojás – s a korong többi dalától se tér el, maximum egy kicsit károgósabb és egy minimálisan gyorsabb, ennyi.
Természetesen zárhatóm ezt a cikkemet is azzal, hogy a stílus fanjai ettől még elveszhetnek benne, rengeteg értéket és kellemes pillanatot szerezhet annak, aki vevő a lassú és életunt doom death dolgokra, melyen a billentyűk szép használata is dob egyet, ám új dimenziót nem ad a lettországi srácoknak. Aki viszont igazán nagy My Dying Bride rajongó és nem riad vissza a korántsem ócska fénymásolatoktól és klónktól, az nyugodt szívvel szerezze be, az amúgy igényes és vastag booklettel (ami egy picit a Samael Reign Of Light borítójára hajaz) megáldott 67 perces anyagot. A többieknek felejthető…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.