A Legenda nevű formáció relatíve rövid múltra tekint vissza, s a legjobb tudomásom szerint maximum kettő demóval rendelkezhetnek. A Legenda legújabb keletű demójából kiindulva – mely a recenzió aktualitását képezi –, elmondható, hogy az egyetlen főt (Kovács Kristóf) magába olvasztó banda abszolút földalatti produkció: semmi sallang, minimális információáramlás, összefoglalva: kizárólag a zenére szorítkoznak.
Az imént említett magatartás totálisan respektálandó, s titkon reméltem, hogy a zene is valami újat, valami monumentálist tartogat, hiszen én nagyon hiányolok olyan zenekarokat idehaza, mint a tökéletes példaként szolgáló Nokturnal Mortum, Kroda, Temnozor, vagy épp a Walknut, ha csak a keleti frontra vetünk egy pillantást. Az autentikus magyar népzenét alapul vevő black metal / pogány metal alakulatok körképe igen vérszegény ábrázatot mutat idehaza jelen állás szerint. Az ilyen zenében utazó belföldi zenekarok listája viszonylag rövid, én ide sorolom a Kopjafát, a Hexenwoodot, valamint jó indulattal ide vehetjük még a Turulvért, illetőleg a kevésbé ismeretes Winternightot is. Ezek egytől egyig remek hordák, ám közel nem olyan fajsúlyúak, mint a fent említett keleti vetélytársak. Szomorú, hogy nincs egy igazi folk alapokra helyezett pogány metal zenekar itthon, amely evidens, hogy komolyabban képviselhetné hazánk grandiózus nemzeti hagyományait, mondáit, regéit a nemzetközi színtéren.
Az apró elkalandozásból eszmélve térjünk vissza valójában a Legenda zenéjére. Ami a legszembetűnőbb, hogy cincogó, dallamos gitárjátékot alkalmaz Kovács Kristóf, ami meglepett, hisz teljesen nem azt kaptam vissza, mint amire előzetesen számítottam. Ez a két szerzemény a szövegeket leszámítva, nekem doom alapokon nyugvó, szomorú ikerballadának tűnt. Holott az Apám nevében szövegvilága büszkeséget, győztes hangvételt közvetít, ám a zenében ez túlzottan nem nyilvánul meg, nekem mind inkább depresszívnek tűnt, mint megzenésített hőseposznak. Hozzáteszem, hogy vannak eltaláltabb részek, de ezek inkább időnként felizzó hangulatokként konstatálhatók, jegyezzük meg: az akusztikus gitár használatát jó ötletnek vélem. A Bukásunk himnusza teljesen más vizekre evez zeneileg, ez egy fortyogóbb, hevesebb dal, ezáltal szaggatottabbnak is nevezném. Az ének helyenként tiszta, másutt károgásra vált, ezek a kántálós tiszta betétek valahogy bántották a fülemet időközönként, ám lehet én vagyok vájt fülű, haha. A hangzásról szót ejtvén, úgy gondolom a dob az a hangszer, ami lehúzza ebből az aspektusból a demó összképét, alacsony minőségben szólal meg, recseg. A gitárt viszont legalább annyira élvezet hallgatni, mint a Khrul-istállóból való Assur melódiáit.
A numerikus értékelést nem tartom fontosnak ennél a kiadványnál, hiszen ez tipikusan az a zene, ami vagy megérint valakit, vagy félretolja az illető, mert nem érzi át egyszerűen az alacsony minőségű felvétel mögött rejlő szellemiséget. Szóval, az első táborba tartozóknak ajánlanám főként a diszket. Kíváncsian várom a nagylemezt!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.