A svéd igazán impozáns logóval megáldott Unleashed amolyan alap death metál horda, amely már a 91-es Where No Life Dwells című debüt nagylemezével komoly részese az északi halál fém scenének. 1989-ben alakultak, pár demó után a már említett koronggal vágtak neki a nagy útnak, amit egy évvel rá a Shadows in the Deep követett. Nagyjából ezt a két lemezt illik ismerni és birtokolni azoknak, akik az old school death metál szerelmesei. Hogy miért csak az első kettőt?
A válasz kézenfekvően hozza elő az Unleashed rákfenéjét, mely szerint az évtizedek alatt zenéjük precizitása és kompexivitása ellenére is el laposult, és önismétlődésbe esve egyre keservesebbé vált. Valószínűleg erre a kungsängeni srácok is rájöttek, hiszen a gyökerekhez való visszatalálás 2003 óta folyamatosan zajlik kisebb-nagyobb sikerekkel.
Az új lemez is ennek koncepciójába veszve ad randevút a sötétségnek és a viking kultúra különböző szegmenseinek, azonban a már említett egykori múlt megtalálása valójában megint csak elmarad (pedig hallhatunk rá egyenes próbálkozást pl. a Your Children Will Burn elején is…). 
Mit kapunk hát helyette? Közel 45 perc komplex és technikás jóféle skandináv csörtetést, s ami egy kicsit meglepő, egész sok hangulatos és lassú rész került bele, ez utóbbi volt egyik legerősebb komponense a kezdeteiknek – ám a rideg és sivár atmoszféra, mely a csontodig hatol, mar és repeszt – alig jön pár helyen át. A másik kicsit fura dolog a Hammer Battalion-ön, hogy egész sok thrash merítkezés van. A dalok feszesek, lüktetésük érezhető, kellően összerakottak, változatosak, de korántsem olyan über jók, amilyet egy immáron 19 éves svéd death metál hordától elvárhatnánk. Sajnos mindenfajta fejbólogató és kellemes érzés ellenére, azt kell, hogy mondjam, hogy az Unleashed besüppedése maradandó, bár nem önmagát másolva körbe forog, hanem újít és építkezik, de ez a konstrukció nem lesz elég ahhoz, hogy az ingoványból újra az éteri járdán rója KM-eit.
Nem hozott igazán nagy változás a skandináv kultúrával és hősökkel foglalkozó szövegvilág sem – melyhez mellékesen már a lógó sem illik igazán, egyesek szerint Fredrik Lindgren kilépése hozta magával a romlást – egy ideig én is ebben a hitben éltem, de idővel rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen elfáradtak, belefáradtak. Hatalmas zenészek, akik technikailag rengeteget fejlődtek (s éppen a dicsőített kezdetekben voltak egyszerűbb témáik, nem túl penge riffek), de nem képesek meg fogni azt a ridegséget és dalokba önteni, ami egykoron ment nekik. Mondhatjuk azt is, hogy nem is akarják talán, hiszen részben átalakultak, de minden egyes korongjukat meghallgatva hajlanak – az utóbbi időben tudatosan, a 90-es évek közepén pedig tudatalatt (lásd a 95-ös Victory-t, ami amúgy nem is sikerült annyira rosszul). Aki természetesen nem ismeri a csapat múltján és a kezdeteit, annak nagyon is tetszhet az új – és le a kalappal, hiszen erős korong – de aki a múltjukat kellően magáénak tudja, az majd egy picit sopánkodik, hogy hát, már megint nem törték át a jeget… a fagyos víz fogságában maradtak… pedig még itt-ott epikus és pátosszal telt témák is előkerülnek!
Erős, energikus, komplex és érett halál fém nótákat hallhatunk, melyek kidolgozottak és jól is dölgölnek, a témák egyrészében black-death dolgok köszönnek vissza, míg a riffek többsége erősen thrash orientált. A külsőségek részükről soha sem voltak egetverőek, most sem az, de jól kifejezi a borító az, amit a zene jelent (s mellesleg Sebastian Ramstedt munka, akitől azért már rosszabbat is láttam), a hihetetlenül dallamos szólókért pedig külön dicséret jár Fredrik Folkare-nak, le a kalappal!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.