A svéd Evocation neve azért kellően ismert azokban a szférákban, ahol kedvelik a gothenburgi old school death metált. A csapat Boråsban alakult 1991-ben, azonban a rengeteg project miatt elég későn lendültek bele, igaz 2004-ben kiadta Breath of Night kiadta az első két demójuk amolyan best of-ját, de azt is még demó követte, és csak 2007-ben jelent meg (az amúgy 2006-ban felvett) gyönyörű borítóval megáldott (Dan Seagrave munkája) Tales from the Tomb, akkor választottak új lógót és a zenei koncepció is egy picit érettebbé lett. Most pedig itt az új lemez, amelynek a külsőségei hagynak maguk után kivánni valót, ugyanis a Dead Calm Chaos megrepedt angyala, annyira mindennapos és metalcore-ós, hogy az már fáj. A klisék külsőségeiben tetszelgő 44 perc, azért a már említett szubkultúra (másnak már nem tudom nevezni ezt a trendi társaságot) nyitottabb hallgató előtt is könnyedén szerelemre találhat, hiszen az új Evocation tartogat némi meglepetést…
Egy kicsit azért maistreamre vették a dolgot, hiszen két dalban is vendégeskedik orgánumával Anders Björler az újraalakult (egy kicsit újabb marketing dolognak érzem és békén kéne hagyni a kultikus csapatnak egykori hamuját…) At the Gates-ből, illetve egy másik igencsak közismert személyiség is feltűnik, Dan Swanö, ahol ő szerepel ott ritkán kapunk nem minőségi dolgot. Ez most is így van…
Az új Evocation anyag a nem túl szerencsés külsőségei ellenére (csak vesszünk egy pillantást a Tales from the Tomb fedőjére, na ugye-ugye, ez azért munka!!!) a hangzása iszonyatosan súlyos és energikus, amihez vegyük hozzá az egyre komorabb és önmagába tóduló erőszakot és haragot. A svéd srácok zenéjében mindig is érezhető volt a korai Entombed, és nem volt kizárható az At The Gates és az Edge Of Sanity illetve a Dismember jelenléte, én a 2007-es debütön elvétve még Asphyx-ot is fel-fel véltem fedezni. Az idei korong komor és kimért dallamai – melyek gyakran félelmetesen hangulatot és gyönyörű dallamokat csikarnak ki zenészeikből – olyan miliőt teremtenek meg, mint mondjuk, amiket a korai Paradise Lost és az újabb My Dying Bride dolgokon hallhatunk, s bár már a yorkshirei és halifaxi doom művészeink példája is egy kicsit merész volt, nekem néhol a német Darkseed 97-es Spellcraft korongja is be-bevillant, s volt olyan rész is ahol a Grave és az Unleashed lassabb pillanatai…
Természetesen nem csak lassú őrléseket kapunk, hanem pattogósabb svéd vonalas death csapásokat is, amiben a sebesség ha nem is irdatlan, de radikálisan eltér a mélységeket meginvitáló lépegetéstől. A szólók mindenhol maximálisan kidolgozottak (ahogy a riffek is élesek, annak ellenére hogy alapvetően mélyről repednek fel) – a címadó dal pedig egyenesen mestermű! – mégis ami leginkább érezhető a 2007-es és az idei anyag között; az a komorság. Mint, ha valami bibliai világégés után lennénk, s önön lelkünk áldozatát néznénk végig… szembesülve az anyagi világ elmúlásának tipikus velejáróival – a szövegek is ezt a meghasadt miliőt támasztják alá.
Művészi és magával ragadó anyag, aminek sötétségében nem nehéz elmerülni – akár maradandóan is. Ezzel viszont egy olyan mércét tettek le, aminek a folytatását nézve nem lesz könnyű dolguk. Én egy kicsit trendinek érzem a Dead Calm Chaos szaggatásait, s túlságosan is beleillik a jelen divathalmazába, még akkor is ha egy vérbeli skandináv dallamvilág fogad minket és egy teljesen más aspektusból érkezik, mint a mai core harcosok… Viszont talán éppen ezért rengeteg embernek ajánlott és tudhatja majd magáénak a holnap (az az oktober 31.-én) megjelenő második Evocation csapást!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.