A mai hardcore színtér jó pár vitatható jelenségéről itt most nem lesz szó. Viszont szó lesz egy bandáról, mely nem eredeti és nem is igényes a szó leggyakrabban használt értelmében, nem hallható benn kiemelkedő hangszeres tudás és még forradalmian új dolgokat sem produkál, sőt. Meglehetősen beteg is, de oly módon, ahogy azt csak a tengerentúlon tudják, ott, ahol az egy főre jutó pszichopaták száma legalább kettő, de inkább még több. A sacramentoi Trash Talk demot, splitet, 7”-et nem számolva eddig egy kislemezt (Plagues) és a bemutatkozó albumot (Walking Disease) tudhatta a tarsolyában, a most taglalt anyag képében pedig itt az immár saját kiadásban napvilágot látott folytatás.
Nehéz megindokolni, miért is működik a lemez, hisz a Trash Talk zenéje kifejezetten egyszerű; amit játszanak, az nem a legagresszívebb, nem a legsúlyosabb, de még csak nem is a leggyilkosabb a palettáról, főleg így 2008-ban, mikor minden létező elméleti és fizikai határt, korlátot igyekeznek a legmesszebb kitolni az undergroundban. A számok alig díszített, de nem ostoba dobtémákból, valamint cicomázatlan, sallang-mentes riffekből és megoldásokból építkeznek, tisztán kiérezhető belőlük a Sheer Terror, a Raw Deal (Killing Time), és hasonló (ny)hc csapatok hatása, az átlag hosszuk egy perc környékén (se) mozog, s akár még primitívnek is nevezhetők, meg ezeket az akkordokat, témákat bármelyik rutinosabb zenehallgató minden bizonnyal legalább százszor hallotta már életében. Nem beszélhetünk fogós dallamokról sem, látszólag minden logikával ellentmond tehát, hogy a Trash Talk-é jó zene legyen, mégis az, két tényező miatt is: ezek a talajvesztett, dühös emberek ösztönösen érzik, hogy kell a gátlástalan, fogcsikorgató rombolás érdekében szinte újra életre kelteni ezeket a lejártnak hitt szavatosságú témákat, s azt is, hogy mi módon maradjon folyamatos mozgásban egy lemez, amitől sürget a vágy az újbóli elindításra. Utóbbi állítás egyébként nagyon is jellemző, főleg az első hallgatásoknál, mivel úgy működnek a számok, hogy mikor már várnád a csúcspontokat, vagy egy hirtelen töréssel véget is érnek, vagy teljesen máshogy folytatódnak, mint amit gondolatban már oda is kanyarítanánk. A Pulling Teeth hasonlóan zsigeri, mocskos és ösztönös hardcore / punk zene még, de valamivel fémesebb és kimunkáltabb, meg ugye ott több a szóló; de a Ceremony neve is találó viszonyítási pont lehet.
A hangzás sokkal mocskosabb, mélyebb, mint előzőleg (Steve Albinivel – ld. még Big Black, Shellac – rántották fel a cuccot két nap alatt, aki kultikus név, számtalan stílusformáló zenekarral dolgozott már, pl. Slint, Jesus Lizard, Neurosis, Zao, stb.), de illik a felvételhez, mivel maga a lemezanyag is komorabb, sötétebb és gonoszabb, úgy összességében talán több az érezhető metal hatás, s olyan koncertslágerek sem akadnak, mint korábbról a Sacramento Is Dead, vagy a Walking Disease. A nyitás még hasonló az előző nagylemezéhez (ez a szó is mennyire vicces, hisz tíz-tizenkét perces anyagokról beszélünk!), azaz egy fokozatosan hangosodó és erőre kapó kiállásból robban be a The Hand That Feeds; s aztán átveszi a terepet az ösztönös és féktelen erőszak. A legjobb dalok amúgy egyben a leggyorsabbak is, melyekben igazán szabadjára engedik a gyeplőt; az említett nyitó után a váltott üvöltéssel operáló szélsebes Well Of Souls, s az egy fokkal még arra is ráverő Birth Plague Die egyre feljebb és feljebb pumpálják az adrenalin-szintet. Későbbről még ilyen az elképesztően húzós All the Kings Men, a többiben csak részletekben lépnek a gázpedálra. A Dig lüktet, mint egy szuvas fog, groovy riffekre épül a végén felpörgő Shame, az Immaculate Infection dettó ugyanilyen, csak fordított sorrendben, a Revelation pedig egyre mélyebb búgásba torzulva terpeszkedik az anyag végén.
Ne értsétek félre, nem szeretném piedesztálra emelni a bandát, mert attól, hogy a lemez üt, a fentebb vázoltak továbbra is érvényesek maradnak, a pontszám nem is tekintendő iránymutatónak, de a tengernyi bombasztikusan megszólaló, patikamérlegen összerakott, precíz és igényes, magas információtartalmú, mégis semmitmondó lemez közt üdítően hat, mint a tiszta víz. Próbálkozni viszont csak akkor érdemes, ha nem riasztanak a fentebb leírtak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.