Nos, a francia zajkeltő professzorok a második anyagjukkal is feladják a leckét a hallgatónak, hiszen a tavalyi Naät-hoz mérten még kísérletibb halmazokkal rukkol elő a Whourkr. A Concrete közel 40 perce tartalmazza mind azt a megkeseredett zajt és ritmustörést, amelyet már tőlük megszokhattunk, ám most mintha egy kicsit túllőttek volna a célon, vagy csak idő kell mire befogadjuk?…
A válasz nem egyértelmű, hiszen valójában csak a kijelölt úton tovább haladtak, a mezsgyék és határok kiismerhetetlen üvegcsékbe végződnek, mire a nagy kísérlet lefolyik… Kétségtelenül sok(k)rétűbb, betegebb, embertelenebb és még nehézkesebb, mint az előző förmedvényük. A klasszikus és black metál szerű szegmensek érezhetőbbek (Santo, Slaagt (egy része) illetve a Fatrubber (megint csak egy része) és a bámulatos Plantea – melyek mindegyike egy kicsit az újabb Ulver beteljesedését jutatta eszembe), kapunk szinte már C64 szerű minimált a Cera Pollutea című tételben, a Bore Injektion-ben pedig olyan síron túli énekek lelhetőek fel, amelyeket Mike Patton a Fantômas-ban produkált, ezeket leszámítva minden dal a grind-noise-breakcore jellemeit süti magára forró vassal és őrült elektronikával (s e hatások többségét már megemlítettem a Naät-os kritikámban is, így most eltekintenék ezektől – max. annyi hogy néhol technosabb). Ennek ellenére mégsem tekinthető öncélú avantgárd húzásnak, inkább valami olyasminek, amihez bizony hangulat kell és nem állandó hallgatásra teremtődött, determinálják a zajt és a lélekvesztett samplerek hadát, a brutális ritmusokat és az embertelen és szétdigitalizált vokálokat. Bárkinek tetszhet, aki vevő egy kis önkívületre, aki nem akad fenn a zajokon, s a mélységen, amit a klasszikus zenével átitatott ambientek hoznak magukkal. Nehéz erről a lemezről írni, hiszen nem egyszerű a befogadása és a műfaji klisék dobálása se célszerű, csak is azt tudom elmondani, ami velük kapcsolatban már nem egyszer megtettem; kísérlet és megvalósítása a zajnak és értelmetlen értelemnek, művészi és csapnivaló, hallgatható és hattlgathatatlan között mozgó mágneses alumínium és vastemető…
A rozsda, ha nem is marja szét de az ACID és a sósav igenis állandó résztvevő… mégis néhol úgy érzem, a két francia alkotó túllőtt a célon, és igencsak magasra és alacsonyra is rakták azt a bizonyos lécet. Nekem valahogy a Naät jobban tetszett, de lehet csak azért mert már szénné hallgattam, nem tudom, mindenesetre, aki egy érdekes és nem mindennapi muzsikára vágyik, az nyugodtan hatoljon be a Whourkr félelmetes mocsár erdejébe, s csak a hallgató állóképességén múlik, mikor és hol merül el a semmibe… vagy éppen a valamibe…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.