Bár a német Snatch Club-ot mindenhol grindcore jelzőkkel illetik, azért az ultra brutális deathcore jelző talán találóbb lenne a nem is olyan rég alakult harzi disznóbelező társaságra…
…annál is inkább, hiszen a 32 perces anyag 11 dalból áll, s ebből a My Private Toolbox közepén közel öt perces szünet található. Na de akkor miből is áll ez az átlagosan 2 perces gyilkos nótákkal rendelkező debüt korong. A vicces név és szatirikus borító mögött mélyre hangolt 
basszusok döngölnek, blast beats dobokkal – melyek hangzása erősen a Namek és Pigsty féle pornogore dolgokra hajaz, míg a gitárok vastagon megtámogatják a vérhányás és károgás között váltakozó morbid mondandókat (csak vessünk egy pillantást a számcímekre, haha). Ha hatáselméleti szempontból közelítem meg, akkor a már említett Namek és Pigsty jöhet számításba, illetve olyan bandák, mint a Pig Destroyer, Regurgitate, Converge, Despised Icon, Rotten Sound, Waco Jesus, Stoma, Zuckuss, Jungle Rot és a Dying Fetus. Avagy a nevek olvasatán legyünk őszinték, masszív dolgot varrtak-hordtak össze a foszlány klubék, pedig nem csak a sebesség a meghatározó; hiszen rengeteg szaggató lüktetést kapunk, és a törések néhol már az ipari jelleget elevenítik fel, erre utal amúgy a fura koncepciójú – s már említett My Private Toolbox című tétel is, mely alapvetően három részből áll össze, a képlet a következő; 2:30 szaggató gyúrás, majd a C64 és Amiga időket megidéző minimál ipari elektronika lesz a társunk, akár mint valami midi, ez hallható a kezdő Introduction-ben is, amely amolyan intro féleség kellemes angol szójátékkal, haha – ilyesmiket a nintendocore csapatok lőnek el előszeretettel – ez kb. megint tart két és fél percig – instrumentális, majd 5 perc teljes hallgatás, és pár perc újabb zúzda. Néhol erősen eklektikus a True Kids Superbrawl, viszont ez törvényszerű is, hiszen a felsorolt csapatok mindegyikére jellemző. A hangzás nagyon vastag és gyilkos, a dobok hasítanak, a vokálok pedig a gore és grind tipikus betegségivel incselkedve mesélnek a nagy betegségekről… igazából a Snatch Club az égadta világon semmi, de semmi újat nem hozott létre, a spanyolviasztól olyan messze vannak, mint a hazai gazdaság a világmegváltástól. Mégsem tűnik valahogy tucatnak a nevetséges nevű német társaság vérhányása – pedig még a borítót is kellően maistream – Jeff Wagner kezemunkája (Black Dahlia Murder, Unearth)…
Szóval mit is hallgatunk a Snatch Club debütjén? Digitálisnak tűnő dobokat, tört és szénné vert ritmusokat, anyabaszó basszusokat és éles riffeket, melyek néhol pofon egyszerűek, máskor kissé matekossá lesznek, de alapvetően nem térnek le a brutal death metal-grind-gore-pornocore mezsgyéjéréről. S itt áll meg a tudomány mi is ez; egy extrém deathcore vagy valami beteges grind-metal? Nehéz megmondani, s azt hiszem nem is igazán lényeges, hiszen korántsem egyéni és annyira nem is összetett produkció. Hallgatható, szerethető, élvezhető, de semmi korszakalkotó spanyolviasz melengetés!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.