Az izlandi zenekarral már készítettem egy interjút, és most gondoltam belevágok az egyetlen nagylemez ismertetőjébe. A zenekarról előjáróban annyit, hogy Death Metal-t játszottak, és soha nem sikerült a hőn áhított nemzetközi áttörés, sajnos. Alapvetően alig van aki hallott volna róluk a tevékeny időszakukban, bár az utóbbi időben mégis eléggé felkapott név lett belőlük. Az indok egyszerű, mint mindig; ha felbukkan egy-egy példány, a gyűjtők pénzt nem kímélve próbálják megszerezni, mert valóban annyira ritka, hogy még Izlandon sem lehet hozzájutni. A válság miatt persze most sokan döntöttek amellett, hogy megválnak a lemeztől, ami pedig milyen is?
Röviden: sötét atmoszférikus Death Metal. Nehezen kategorizálható, igen sok forrásból táplálkozik, az amerikai és az európai színtér nagy nevei mind hatottak a zenekarra. Persze sikerült a zenekarnak valami teljesen egyedit alkotnia, ami miatt érdemes a zenéről írni. A zene alapvetően lassú, középtempós, a sebesség efölé szinte sohasem megy.
.gif)
A nyitó Human Recycling egy félelmetes hangulatú akkordbontással kezdődik, ami hamarosan átível egy őrlő középtempós részbe. A szólók eléggé egyszerűre sikeredtek, ez valahogy nem erőssége a zenekarnak, de hangulatilag ez is stimmel. Az Anger of the Inferior is lehetne klasszikus, ez is remek riffekkel van telepakolva, sötét érzések tódulnak az ember lelkébe a zenét hallgatva, ami csak azt igazolja, hogy jól csinálják a fiúk amit csinálnak. Ebben a dalban már váltott szólót is találunk, de még mindig nem a technika az, amire felkapja az ember a fejét hallgatás közben. Következik a Redrum, amit akár kereshetünk a szótárban is, legfeljebb csak jól melléfognánk a jelentést tekintve. A cím visszafelé olvasva adja meg a jelentését: Murder! Zseniálisan eltalált vészjósló dallamok, fülsértő disszonanciák váltják egymást, a hallgató figyelmének minden pillanatát kikényszerítve. Ügyes tempóváltás itt-ott, de a lassú szaggatott ritmus az uralkodó. A Blind mintha csak folytatása lenne a Redrum-nak, kicsit a Bolt Thrower-re emlékeztető riffelés és dallamvilág is jelen van, de ez nem valószínű, hogy szándékos nyúlás lenne. Nem átallnak a fiúk a szám közben megállni és egy akkordbontással felvezetni a második részét a dalnak, majd az ultrasúlyos riffelést újra a hallójáratokra szabadítani. A végére egészen felpörög a szerzemény, és ahogy véget ér, azzal a lendülettel nyit a Vivisection, de egy perc sem telik bele és máris visszaveszik a tempót a jól megszokott lassabb, riffelős verzék világába. Nem tudom hogy a középtempó alapkoncepció volt, vagy képességbeli korlátja lett volt a gyorsabb tempóknak, de nincs is ezzel baj, minden nagyon a helyén van így is.
A címadó The Entity valami népzenei hangszerrel keltett effekt és egy jól megszokott moll skála csökkenő dallamaival indul, a hangzás kellően hátborzongató. Nehéz eldönteni mai füllel, hogy ez már akkor klisé volt-e vagy eredeti, de az már inkább mítoszrombolás lenne, és ebbe nem mennék bele. A címadó darabban valóban kicsúcsosodik a zenekar minden erőssége, jók a dallamok, a tempóváltások is mind a helyükön, és megvan az a sodrás benne, ami magával tud ragadni. A Saturated az egyetlen instrumentális szerzemény, de nem érzem hogy kilógna bármilyen téren a lemezből, lehet hogy erre csak nem íródott szöveg a felvétel idejéig. A Sick Interment a következő a sorban, és még mindig a vészjósló hangulat uralkodik, itt ott belecsapnak a húrok közé úgy rendesen, de (sajnos vagy nem) hamar visszalépnek a kimért tempókhoz. A szólót itt sikerült még földöntúlibbá varázsolni, ami külön dicséretet érdemel! A zenekarok saját nevével ellátott dala általában kitüntetett szerepet élvez, és a koncertek nagyjából állandó szereplője, de ebben az esetben ez a szerzemény eléggé kilóg a sorból. Csak arra tudok gondolni, hogy a rajongók annyiszor feltették a kérdést nekik, hogy miért is Sororicide a nevük, hogy írtak egy ilyen nótát is. A tempót egy picit feljebb csavarták, a témákat tekintve meg lejjebb adtak a normából. A szóló is elég hektikus, a szöveg meg végképp eltér a többitől, ez így lett a „nővérgyilkos éjszakája” elbeszélés (t.i. a Sororicide nővérgyilkosságot jelent). A bakelit verziót az Old zárja, ami szintén sokkal pörgősebben indul az elődeinél, de aztán a jól megszokott doom-os riffelés csak visszarágja magát. Következik a CD kiadás első extrája, a Withered Earth. Érdekes, hogy míg legtöbbször a zenekarok a lassabb nótákat a lemez végére hagyják, és előszeretettel pakolják a gyorsakat előre, itt pont fordítva van. Ez a dal is több gyors részt tartalmaz mint lassút, de még mindig nem egy Morbid Angel. Jellemzően itt is van egy leállás, de olyan szinten, hogy ebből az ötletből simán lehetne egy önálló dalt is írni.
A lemezt a Frightmares zárja, szomorkás dallammal kezdődik, de nem megy át egy egyszerű kesergőbe, hamar gyomorszájon vágnak a mélyre hangolt témák. És ha már záró tétel, a legjobban megírt szólót is itt sütik el. Hangulatilag sok zenekart meg lehetne említeni, de szinte kizárt hogy akármelyiket is megszeretné valaki a Sororicide miatt és fordítva. A vezérdallam lassulásával és elhalkulásával ér véget ez a lemez, majdnem 44 percet számlálva.
A lemezt folyamatosan meg-megszakítják a tempóváltások, de a sebességorientált Death Metal rajongóknak kevésbé fog tetszeni, ez inkább középtempós mint gyors lemez. Talán a korai Bolt Thrower hasonlattal lehet a legközelebb kerülni a Sororicide-hoz, bár mindkét zenekarnak megvan az egyedi stílusa. A Sororicide mondjuk nem használt annyira direkt témát a szövegeihez mint az említett BT.
A szövegekről még annyit, hogy ez azért mégis egy első lemezes zenekar útkeresése, és elég széles skálán mozog a véres gyilkos élveboncolástól, az értelmetlen harcokon keresztül a személyes lelki vívódásokig minden van itt.
A produkció sajnálatos módon vészesen alulkevert, az ének és a basszus vérszegény, de hát ez egy minimál költségvetésből kigazdálkodott produkció, amit egy fesztiválgyőzelemmel nyert a zenekar, még 1991-ben. Ráférne egy jó adag polírozás hogy a mai fülnek megfelelően szóljon, de hát ez sem fog megtörténni, mivel a mesterszalag elveszett az idő során. Ettől függetlenül ez a lemez mindenestől egy maximálisan gyűjteményes kuriózum! Izland nem sok metal zenekart termelt ki, és a populáris formációkon kívül (Sigur Rós, Björk) sokáig semelyik zenekart nem szerződtették külföldre. Az utóbbi években a kiadók felfedezték a Sólstafir-t, a Potentiam-ot, de ettől még a régi zenekarok gyakorlatilag elérhetetlenek a gyűjtők számára. Persze ki ne találna meg bármit mp3-ban egy kis keresgélés után, de az eredeti lemezt nem pótolja a digitális formátum, az legfeljebb csak a fájdalom csillapítására elég.
A borító személy szerint nagyon tetszik, a hangzás meg olyan amilyen, 1991-es és nem Earache vagy hasonló produkció, de azért simán megállja a helyét!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.