Burst
Lazarus Bird

(Relapse Records • 2008)

2009. január 19.

0

Pontszám

9.8

 

Jelentem, ötödik nagylemezéhez érkezett a svéd Burst. Bizony, amire ez az ismeretlenség homályának kisszobájába zárt csodagyerek kiverekedte magát a nagyszobába, már kész felnőtt vált belőle, de végre itt vannak, sok érdemes és érdemtelen testvérrel ellentétben, akiknek az oszladozó teteme valahol a két szoba közti folyosó zegzugos részén található meg. A létezésük tizenöt éve alatt a stílus jócskán változott, így mára a kezdeti hardcore-metalcore vonalból egy letisztult, és az átlagnál sokkal mélyebb tartalommal bíró progresszív metalcore fejlődött ki. A címke még így is megtévesztő, hiszen amit adnak, az bizony ugyan akkora eséllyel lehet a core utótagtól hígfosást kapók kedvére, mint ahogy elutasíthatja az átlag halálos core-ban szenvedő. De nézzük, mit is rejt a Lazarus Bird.

 

Azonnal szembeötlő, hogy a zene az előző Origo albumhoz képest sokkal szellősebb, letisztultabb. A tömény, sűrű szerkezetek fellazítása azonban csak érzelmi eltolódást hozott, minőségbeli változást nem. Az öt alaphangszer nyújtotta lehetőségeket sikerült olyan hozzávalókkal megfűszerezni, amik a zene kiteljesedését és érzelmi túltöltését hozták magukkal. A már ismerős, enyhén core-os üvöltés-morgást kiegészítő, a korrektnél nem jobb tiszta vokál most minden eddiginél nagyobb terepet kapott. Ezzel viszonylag kitöltötte a csapat az űrt, amit a tiszta ének hiánya okozott eddig, azonban e téren még bőven van lehetőség az előrelépésre. A rövidebb, velősebb adrenalinbombákat mára sokszor a Mastodont idéző progresszívnek mondható, kalandozós, sztoriépítős hosszú tételek váltották fel. Az olyan, eddig őrségben álló jelzőket, mint az „ösztönös”, „zsigeri” vagy „elementáris”, most a „megszerkesztett”, „kiérlelt”, „átgondoltan felépített” csapattársak váltották. Ez azonban meghozta, a különlegesebb hangulatok egészséges kibontásának és kijátszásának lehetőségét, ami szerencsére egyszer sem csap át túljátszásba. Szépen építkezik minden egyes szám, érzelmileg és szerkezetileg is. A biztos fundamentumot a teljes albumra rátelepedő, kicsit melankólikus, kicsit elszállós, hol forgó, hol lüktető merengés adja meg, ami kiváló táptalaja a megannyi psichedelikus effektezésnek, kis mellékutaknak megteremtve ezzel a számtalan értelmezési síkot és jelentéstartalmat.

 Mind a nyolc tétel egy külön intergalaktikus pseudo utazás, saját törvényekkel és szabályokkal, az önmarcangoló szenvedéskáprázattól egészen a felszabadító újjászületés fényáradatáig. És mint ahogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, így a Lazarus Bird sem nyújtja kétszer ugyanazt az élményt. Hömpölygő, folyamatosan változó és megújuló, minden alkalommal más arcát mutató érzelemörvény ez, amibe könnyű beleesni, de kikerülni lehetetlen. Ha eléred az örvény szívét, lábad nem ér szilárd talajt, kezed nem ér mentő kötelet, lelked nem ér bíztató, jó szót.