A svájci Mumakil az utóbbi pár év során szerzett nagyobb ismertséget magának a zenekarokban nem szűkölködő grindcore undergroundban olyan anyagaival, mint pl. a Misery Indexszel közös split, vagy a Relapse Slimewave Series bakelitsorozatának utolsó darabja, melyen az Inhume-mal egyesítették erejüket. A nevét a Gyűrűk Urából kölcsönző banda hamarosan megjelenő második nagylemeze mögé szintén a Relapse állt, s hogy érdemesek-e a hosszabb távú bizalomra, vagy a szélesebb körű ismertségre, áprilisban kiderül, előtte azonban kitérnék pár szó erejéig a debütáló Customized Warfare-re.
Csak röviden, a négytagú banda soraiban többek közt Nostromo és Knut tagok találhatók, kettejük közül ez utóbbi kultikus underground szereplő, valahogy mégsem lett annyira ismert, mint a hasonlóan zajos és egyéni világot képviselt, vele egy kiadónál (HydraHead) lévő Botch, holott a jellemvonásaiban eltérő, de célkitűzéseit tekintve tőlük nem túl távol álló zenéje feljogosította volna rá. Az eddig négy nagylemezt jegyző Knut rideg, nehéz, beteges és torz világához mérten a Mumakil – amellett, hogy grindcore-ban utazik – sokkal direktebb, kevésbé agyas vagy egyéninek nevezhető. Bár a hangzásuk és a zene tömör mivolta (erre az érzetre a számok anonimitása is ráerősít) megőrzött valamit elődje jellemvonásaiból, itt egyetlen dimenzióé, a rombolásé a főszerep, amihez a Deceitből importált dobos Sebastien fáradhatatlan pakolása szolgál gerincül. A kopogós dobhangzás mellett a gitár vastagon, enyhén sterilen szól, a Knutra jellemző gépiesség, elidegenedettség csírájában még megtalálható benn, a számok pedig szinte mind nagyon gyorsak; míg a Knut következetesen marcangolt testet-lelket, addig jelen esetben a távirányítású rakéták és a gombnyomásra működő személytelen, gépesített hadviselés zúz porrá. A riffek a komplexitás, matekozás helyett a húzásra és az erőre fektetik a hangsúlyt, többségükben jók, és a kvalitásokkal, a brutalitással sincs gond, tehát érthető, hogy a fent nevezett kiadó tolja őket. Ám a gyorsabb, egyenes vonalvezetésű számok a kelleténél erősebben idézik a francia Blockheads stílusát, akikkel szintén jelent meg splitjük, az egyes témák jellegét tekintve pedig a F.U.B.A.R., a Brutal Truth, a Pigsty, a Benümb, a Vulgar Pigeons, a Splitter, a Rotten Sound, vagy a Magrudergrind nevével lehetne előhozakodni. Mindebből már kiderülhetett, hogy az eredetiség nem erős oldaluk, ami ugyan nem feltétlen követelménye az élvezhetőségnek ebben a stílusban, ám hiánya a kelleténél hamarabb kifullasztja a produkciót. Ennek elkerülése érdekében pár mázsásabb témát és belassulást is becsúsztatnak a lemez közepe táján, ám ezek alkalmazási módjában még nem érik el a Benümb, vagy a Vulgar Pigeons bárdolatlan hatásosságát, e téren még lehet javítani az ötletességen. Az átlagnál azonban még így is jobbak, a honfitárs Stump Fucking énekese, Thomas amennyire lehet, kihasználja képességeit, a hörgéstől, üvöltéstől a károgásig és a Pigsty-féle visításig variálja vokáltémáit, tehát e téren nem érheti őket panasz.
Meglátjuk, a második lemezre sikerül-e javítanak ezeken az apróságokon, ha igen, akkor még erősebb banda válhat belőlük, aminek egyelőre csak az ígéretét hordozzák magukban. A harminc percet remélhetőleg nem lépik túl (itt is lehagyhattak volna pár percet), s az előrelépés érdekében több sajátosabb témát dolgoznak ki.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.