Igazából tartottam attól, hogy a rochesteri illetőségű PsyOpus bedobja a törülközőt, miután a 2007-es Our Puzzling Encounters Considered c. második albumuk kiadását követően mindenki lelécelt a gitármágus Christopher „Arpmandude” Arp mellől, az új felállás pedig csak nagy nehézségek árán akart összejönni. A többszöri énekes-váltás, a cserélődő arcok láttán később már abban reménykedtem, hogy Arp hagyja magától kiforrni a dolgokat, s addig inkább valami szólólemez formájában összehozza a saját különbejáratú Sol Niger Withinjét; egy teljesen elborult, beteges, nehezen emészthető kísérleti agymenést, amitől végképp térdre borulna ismerőik közül az a kétkedő is, aki eddig érthető fenntartásokkal kezelte őket kiadójuk és a ’core színtéren elért viszonylagos népszerűségük miatt. Ám nem ez történt, a harmadik bejelentett énekessel végül megszilárdult annyira a tagság, hogy kijöhessen az Odd Senses, a fonál pedig pontosan ott lett felvéve, ahol két évvel ezelőtt elejtették…
…ami olyannyira igaz, hogy az Odd Senses akár a Puzzling ikertestvére is lehetne egyes pillanataiban. Még a noname As This Body, I Existből leakasztott Brian Woodruff is egy az egyben hozza a régi énekes Frappoli orgánumát (pár hörgést leszámítva), ami azért mindent elárul arról, micsoda kvalitások szükségesek a banda vokalista posztjához. De igazából akármelyik, a szabadidejében myspace layoutokat tervező webszerkesztő, tetováló vagy roadie haver felüvöltözhette volna az anyagot a stúdióban, ezt a bandát úgysem az ének, hanem a teljesen tébolyult gitározás miatt hallgatjuk.
Ja, még nem mondtam, milyen is a zene; képzelj el egy teljesen megkattant, jazzes gitározást alapul, melyet rengeteg törés, ütemcsúsztatás, poliritmika, stop-and-go váltások, vijjogó üveghangok és agyahagyott dobolás tesz még idegborzolóbbá. Arp egy gumiszoba vendégének temérdek idejét használhatta arra gyerekkorában, hogy kifejlessze, hogy kell a legidegesítőbb gitársípolásokból és üveghangokból ütős darálásokat barkácsolni. A hagyományos értelemben vett riffelés elenyésző mértékű a PsyOpus dalaiban, az egész lemez sokkal inkább tűnik egyetlen bedurvított, kaotikus jazz- improvizációnak, mintsem a rendes, kötött refrén-verze struktúrát követő dalok gyűjteményének. Ennek ellenére mégsem frakkos-cilinderes művészurak szalon-bűvészkedésére kell számítani, a düh, az erő, a frusztráció ott van benne, amitől működik ez az egész látszólagos katyvasz – sőt, egyenesen átütő erejű. Ha ismered a régi Dillinger Escape Plant (akik elég rendesen otthagyták kezük nyomát a debütáló Ideas Of Reference-en), a hagyományos értelemben vett zenét szanaszéjjel bombázó Orthrelmet, vágod a (The) Tony Danza Tapdance Extravaganza, Lye By Mistake, vagy az elsőlemezes Ion Dissonance és hasonló kattant, matekos zenék világát, s a Mr. Bungle, a Meshuggah, vagy a Virulence neve sem ismeretlen előtted, el tudod képzelni, mit várhatsz az anyagtól. Bár azt hozzá kell tenni, az említettek nem mindig konkrét zenei hasonlóság, sokszor inkább a rokon felfogás miatt kapcsolhatók ide. A lemez pedig olyan hatással bír (legalábbis az első fele, később azért leül), mintha bedobnának egy szónikus turmixgépbe; az ember csak ide-oda őrlődik a szinte lejátszhatatlan gitártémák áradatában, melyek közt mindössze annyi szabályszerűség lelhető fel, hogy az ötven percnek legalább valami albumra emlékeztető struktúrája legyen. Aztán mikor nagy nehezen végre felfognád, mi történik, a jazz-darabnak beillő Imogen’s Puzzle harmadik – egyben eddigi leghalványabb – része, vagy a csellóval színesített, teljesen pihent A Murder To Child újfent kibillent az egyensúlyodból, s ismét elveszel a hangok közt. Hát ilyen ez a PsyOpus, el kell veszni benn, s élvezni.
A Cd-t záró húszpercnyi teljesen öncélú, értelmetlen ökörködés pedig a pontot jelenti az i-n a teljesen kész One Way Ticket To The Hell és fingós poénokkal. Kell a nyitottság és a strapabírás hozzá, de meg lehet szeretni az Odd Senses-t – még ha elődje sokkal erősebb is volt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.